Agresszió, nők

A Feministingen nemrég megjelent egy kis írás a nők/lányok közötti agresszióról. A bejegyzés szerzője éppen egy előadásra készült erről a témáról és a nők/lányok testképéről. A készülődés közben pedig az jutott az eszébe, hogy mennyi keserű percet szerzett neki mások kritikája középiskolás korában, és mennyi keserű percet szerzett nyilván ő is másoknak. A barátaival rendszeresen leültek, és elhatározták, hogy igazat mondanak egymásnak, de keményen. És ilyenekkel álltak elő: "Tom azt mondta, hogy ronda cuccokban jársz. Gondoltam, jobb, ha tudod." Vagy: "Nem áll jól neked ez a frizura. Már akkor akartam mondani, amikor először láttam, de nem akartalak megbántani." Vagy: "Dani nem akar már veled járni. Engem szeret."

Mindezt azért írja, hogy felhívja a figyelmet egy könyvre (Rachel Simmons könyvére), amit igen jónak tart. A könyv a lányok közötti agresszióról szól, no meg annak alapvető okairól. Megvilágítja, hogy a nők hogyan kritizálják és idegenítik el egymást (és persze magukat), és hogyan nem tisztelik a másikat (és persze magukat).

A könyv sokakat elgondolkodtatott. A blogszerző szerint immár ki lehet mondani nyilvánosan is, hogy a nők/lányok képesek az agresszióra. De arra nem sok megoldás született még, hogy mit is kezdhetünk ezzel az új területtel, a kapcsolatokon belüli agresszióval (rejtett lelki bántalmazással). Hogyan lehet ezen változtatni? A könyv szerzője létrehozott egy tábort a dolog tudatosítására.

Végezetül pedig azt a kérdést teszi fel a blogszerző az olvasóknak, hogy ők mit gondolnak: miért van az, hogy a kamaszlányok és a felnőtt nők versengenek, leszólják egymást, rombolva a másik önértékelését (= passzív agresszív manipuláció). És hogyan lehet ezt megállítani?

Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy az igaz, hogy erről érdemes gondolkodni, de van az a zavaró mítosz, mely szerint a férfiak nem agresszívak egymással, hanem kifejezetten bajtársiasak, míg a nők ugye passzív-agresszívan marják egymást (pl. munkahelyeken). Hát nem tudom. Én úgy látom, hogy a férfiak is keményen versengenek, vagyis nem látom a különbséget. Inkább azt gondolom, hogy már maga a kérdésfelvetés zavaró sztereotípiákat vonszol magával. Viszont: az biztos, hogy mindenkinek érdemes elgondolkodnia, mikor és miért (passzív-)agresszív másokkal, és hogyan oldhatná meg a saját problémáit, hogy ne legyen az.

De ha már választ keresünk a kérdésre, belevágok:

1. A férfiak versengése talán azért tűnik fel kevésbé, mert jobban meghatározza a viselkedésüket az előzetes tudásuk hierarchikus viszonyaikról. Lehet tudni, ki a vezér és ki nem az, kinek van több ebből-abból, ki az erősebb és nemtommibb, és ki dolgozik jobb beosztásban / ki focizik jobban. Így nem manifesztálódnak annyira a kis bajvívásaik.

2. Az elnyomottak általában irigyek egymás sikereire. Akit frusztrál, hogy csak a szépségével "győzhet", lehet "sikeres", vagy aki a neme miatt nem lehet sikeres, az leszólja a köreibe tartozókat, merő frusztrációból.

Ez a kettő jutott most az eszembe. Majd elolvasom az idézett Feministing-bejegyzéshez írt kommentárokat is, de közben megkérdezem, ti, olvasók, mit gondoltok erről a kérdésről?