Család, karrier, "munkából kivett" nők

Nemrég, pár héttel a megjelenése után, meglepő cikket találtam a Népszabadságban. (Redőnyszindróma a címe, Ranschburg Jenőt mutatja be.) Persze csak azért meglepő, mert engem mindig meglep, ha valakik "a nők" ilyenségével-olyanságával magyaráznak valamit, illetve ha a nők munkavállalásának tulajdonítanak, ezzel indokolnak társadalmi jelenségeket. Meglep és balsejtelemmel tölt el -- nem véletlenül.

Ránki Péter cikke először egy jelenetet ír le 1944-ből. RJ-t, a nyolcéves kisfiút másokkal együtt a téglagyár felé terelik a nyilasok. Akik meg nézik őket az ablakokból, lehúzzák a redőnyt. Talán ez az alapja annak, hogy RJ célja az, hogy elősegítse az autonóm, határozott belső értékrenddel rendelkező gyerekek és felnőttek nevelkedését. Eddig nagyon is rendben van a cikk.

Hanem azután így folytatódik (egy interjúfélébe átcsapva):

– Veszélyesen neveletlen felnőttekkel találkozni manapság a játszótéren, vagyis a társadalomban. Jelentős társadalmi csoportok inkább problémáik kiszolgáltatottjai, mint urai, magatartásukat – benne a politikai kezdeményezőkét is – nem a tudás, nem az ész, hanem ösztönös késztetések, barbár tónusok, irracionalizmus jellemzi. Miféle erők, miféle hatások éledtek és miért? Miért nem lehet mozgósítani például az ön által a nevelés számára fölhalmozott muníciót? – kérdem a pszichológust.

– Kezdjük a családdal. Alapvető baj van a férfi-nő szerepekkel, a nővel az otthonon kívül, a férfival az otthonon belül. Ezek egyik aspektusa a család értékvesztettsége. Ha például kimondom azt a szót, hogy karrier, mindenki otthonon kívüli dologra gondol, senkinek se jut eszébe, hogy otthonon belül is lehet karriert csinálni: egészséges, jól szocializált, az életben jól működő embereket fölnevelni. Felbillent a pálya, valahol alul, észrevehetetlen szinten van a család. A többség kifelé vágyik belőle. Ma tíz házasságból hat válással végződik, a maradék négyből kettő nagyon súlyos konfliktusokkal működik tovább. Ebben a családban magára marad a gyerek. Nagy probléma az is, hogy mivel a nő a családon kívüli karrierre szocializálódott, ha eljön az ideje, nem tud mit kezdeni a gyerekkel, és a gyes által biztosított idejével. A jelenséget – a munkából kivett, gyerekével összezárt anya lelki rongálódását – négy fal konfliktusnak nevezi a szakirodalom.

– Sérül a szülő, sérül a család, magányos agyerekek, rosszul kirótt szerepek – fogalmazom címszavakba az elhangzottakat. – Van ennek köze ahhoz, hogy rémes késztetések alapján szerveződnek manapság – néha még egyenruhát is viselő – csoportok?

– Van. És riasztó, hogy békés, a társadalmi otthonosság élményét adni képes csoportok pedig egyre fogynak, már csak alig-alig vannak. Hát gyűlölet, antiszociális indulat kell ahhoz, hogy hatékony közösségek alakuljanak ki? Igaz, ezeket a nagypolitika jelenségei is inspirálják, mert jó részüket ugyancsak a gyűlölet mozgatja. Ez észellenes, irracionális folyamat, amit elmélyít a jelentős tömegek azon hajlama, hogy ösztönök alapján cselekedjenek, és mint a juhok kövessék a kolompzúgást, ha tetszik, a vezért.

A nácoid eszmék jelenlétének a társadalomban, a fiatalok között (is) az volna az oka, hogy a nők dolgoznak? Valaki kimutatta, hogy a dolgozó és / vagy karrierjüket is szerető nők gyermekei hajlamosabbak az irracionalizmusra, a nácoid csoportokhoz való csatlakozásra? A sok rossz házasság oka is az, hogy a nők dolgoznak és lehet karrierjük is? Valaki kimutatta volna, hogy azok a nők, akik dolgoznak szülés előtt, nagyon rosszul érzik magukat, ha otthonmaradnak a gyerekükkel, és ezért rosszul nevelik? És mi van azokkal a nőkkel, akik a gyereknevelés mellett is dolgoznak? Ők nem nevelhetnek jól gyereket? Ugyan már! RJ tényleg azt akarja mondani, hogy a társadalom bajainak gyökere az, hogy a nők dolgozhatnak és sokan szeretnek is dolgozni? A férfiaknak pedig semmi szerepük sincs a családban, a gyerekeik szocializálásában? És amikor a nők még nem dolgoztak? Akkor minden rendben volt a szocializációval? Rémes hivatkozás, tudom, de a cikk vége éppen ezt mondja: "1944 ősze volt. A kisfiú, ahogy nézelődött, le-lemaradt a többiektől. Egy 14 év körüli srác lelépett a járdáról és belérúgott." Őt vajon ki szocializálta? Meg a többi hozzá hasonló akkori fiatalt? Akkor azért még nem volt tele az ország dolgozó, karrierjüket szerető nőkkel.

A "nagypolitika feszültségei" mellett nem lehet máshol keresni a problémák gyökerét? Csak a nők munkavállalásában? Akkor miért van az, hogy amerikai felmérések szerint a munkahellyel rendelkező nők boldogabbak, mint a többiek? Vajon mi a jobb a gyerekeknek: ha az anyjuknak van a családon kívüli élete is, és boldogabb, vagy ha nincs, és frusztráltabb? És miért is tenne az jót a világnak, ha a nők az otthoni munkát tartanák "a karriernek"? Kinek tenne jót? RJ azt nem elemezgeti, holott nagy nemzetközi szakirodalma van, hogy a férfiaknak és a családoknak mennyire jót tesz, ha kiveszik a részüket a család életéből, és nem csak a karrierjükre gondolnak. Ha megvan a munkamegosztás: az értelmes élet lehetősége a társadalomban és az idő az együttlétre otthon. Szerintem ehhez éppen a nők munkavállalása (is) szükséges -- no és a férfiak részvétele a családban.

Nagy, nagyon nagy hiba ezt az érvelést (nem mellesleg: alátámasztatlan érvelést) sulykolni a Népszabadságban. S még az is vele a baj, hogy éppen az irracionalizmusban elveszett nácoid gondolkodású emberek eszméit támasztja alá. Többnyire ők is éppen azt mondják, hogy a nőknek megvan a helye: otthon.

Ez a cikk egyébként nyilvánvalóan nem elsősorban interjú, hanem afféle riport keretébe ágyazott interjú. Nem biztos, hogy minden benne van, amit RJ mondott, és nem biztos, hogy csak az van benne, amit RJ mondott. De amit a cikk, úgy ahogy van, sugall, az biztosan kifejtetlen, alátámasztatlan, könnyen még tovább egyszerűsíthető, ártalmas, mert irracionális érvelés.

Babák és nemek

Egyre gyakrabban szembesülünk azzal, amit eddig is tudtunk, de ennyire gyakran nyilván mégsem tapasztaltunk: hogy az emberek megőrülnek, ha nem tudják valakinek a nemét.

Hol is lehetne ez a szorongás nyilvánvalóbb, mint a babák esetében -- hiszen rajtuk tényleg nem látszik semmiféle nemi jelleg, egy szál pelenkában általában egyik sem látszik sem fiúnak, sem lánynak.

És ezért kérdezgetnek. Az első kérdés a fiúvagylány. És kommentálnak. Nemrég narancssárga sapka volt a babánkon és fehér kezeslábas: se ilyen, se olyan színek. Egy boltban a pénztáros viszont fiúként azonosította, és ijedten kiabált, amikor valami (történetesen) rózsaszín lapot mutattunk neki, hogy lekössük a figyelmét és ne nyűgösködjön: "hóóó, neki rózsaszínt? ugyan máááár!" Ma a fodrászunk magyarázta, hogy mennyire borzasztó, ha a lánybabáknak még rövid a hajuk, mert az ő lányait emiatt fiúnak nézték, holott rózsaszínbe öltöztette őket, de később a fiúnak nézés miatt hatalmas masnikat is applikált a fejükre. És nap mint nap ez van. Mintha számítana bármit ezekben a percnyi kis interakciókban a baba neme -- mert persze vannak, akiknek minden percben számít, mert szoronganak, ha nem tudják fixálni. Hiszen a neme (és a saját nemük) szerint kell reagálniuk a másikra. Aztán erre a kétosztatú alapkőre ráépítenek olyan dolgokat, mint a kötelező heteroszexualitás (minden kisfiú a kislányoknak udvarol), a nagyon is társadalmi nemi szerepek naturalizásása (a kislányok már csak ilyenek, a kisfiúk meg aztán kisfiúk), no meg a homofóbia, elképesztő alapokra elképesztő felépítmények... És erősítgetik őket naponta.

Újabb cikk "a nemek háborújáról"

A Népszabadság legutóbbi Hétvége mellékletében jelent meg Féderer Ágnes cikke a gyermekelhelyezésről. A cikk már a címével (Apák és anyák háborúja) a nemekhez köti a gyermekelhelyezés kérdését, és ezt a megközelítést mindvégig erőteljesen alkalmazza, tehát erősen gender-témájú, tehát érdeklődve olvastam el. Ámde több ponton igen homályosnak találtam.

Az erőszakosabb, önérvényesítőbb szülők esélyesebbek a gyerekelhelyezési perekben. Majdnem biztos, hogy az szerzi meg a jogot a nevelésre, akivel a gyerek él, semmi más nem számít, se a gyerek neme, se az, hogy kié volt eredetileg a lakás - dr. Grád András, jogász, pszichológus, egyetemi tanár, és dr. Körös András, a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke számokkal, tényekkel bizonyította két évvel ezelőtt: tévhit, hogy a bíróságok inkább az anyák javára ítélnek gyerekelhelyezési ügyekben.

A felütés első mondata világos. Az utolsóval együtt értelmezve pedig azt mondja, hogy nem a szülők neme számít, ha nem tudnak megegyezni arról, hogy válásuk esetén ki nevelje tovább a gyerekeket, hanem az, hogy melyikük mennyire akarja a gyerekeket nevelni. Rosszabb esetben ez azt is jelentheti, hogy az adott szülő nem alkalmasabb a gyereknevelésre, csak éppen erőszakosabb, és erőteljesebb az önérvényesítő képessége. Mondjuk azt, hogy a gyerek neme ebben a kérdésben nem számít, én értem. Vagyis helyesnek gondolom. Pontosan miért is számítana? A "kié volt eredetileg a lakás" pedig másik kérdés -- vagyonjogi ügy.

A cikk azzal folytatódik, hogy a szülők többsége, 90 %-a közös megegyezéssel válik el, és ilyenkor a gyerekeket szinte mindig az anya neveli tovább. Ez pedig azt jelenti, hogy a közös megegyezéssel váló férfiak nem is akarnak élni azzal a lehetőséggel, hogy a gyerek velük maradjon. Ha a szülők pereskednek a gyerekekért, az esetek 40%-ában az apáknál maradnak.

Ezután azt mondja a cikk, hogy "a békében szétválók esetében általában a férfi költözik el". "A jogászok szerint közrejátszik ebben a társadalmi értékrend is, 'milyen anya az, aki elhagyja a kölykét'. És mivel az anyák nem nagyon hajlanak kompromisszumokra a kicsik esetében, az apák önként törődnek bele a helyzetükbe. Nem hiszik el, hogy bölcsődés- vagy óvodáskorú gyereküket nekik is ítélheti a bíróság."

Lássuk csak: tehát a nők részben a társadalom nyomására, gender-mintákba kapaszkodva akarják nevelni a gyerekeket. Az apák viszont azért nem akarják nevelni őket válás esetén, mert a nők kompromisszumképtelenek (mit jelent ebben az esetben a kompromisszum? a korábban idézett, rémesnek tűnő megoldást, az egy hét itt, egy hét ottot vajon?), illetve mert eleve nem hiszik el, hogy győzhetnek. De ezt honnan tudjuk? Honnan tudjuk, hogy hány apa akarná nevelni a gyermekét, ha az anyák nem akarnák maguknál tartani őket, hányan nem bíznak a számukra kedvező ítéletben, és hányan akarnak direkt elköltözni otthonról, és az anyánál hagyni a gyerekeket? Ez így egy kupac előítélet: a galád / hagyományokba kapaszkodó anyák képe, meg a kisemmizett apáké. Egy ilyen erős állítást, akár a kutató jogászok teszik, akár a riport írója, jó lenne valahogyan bizonyítani is.

Aztán itt egy másik illusztráló történetke:

Imre azt meséli, kizárólag a gyerekek érdekében nem vált el már sokkal korábban. Szép házban éltek, a feleségét is kedvelte, boldog ugyan nem volt vele, ám ezt ügyeletes barátnőkkel ellensúlyozta.

Talán leélte volna az egész életét így, ha nem találkozik össze Nórával. Hamarosan számvetésre kényszerült: 45 éves, most még elkezdheti elölről, mérlegelt, és döntött. Megpróbált a lehető legnagyvonalúbb lenni, ott hagyott mindent a családnak, albérletbe költözött, ahova csak a ruháit vitte magával. Két gyereke (16 és 17 éves) azóta alig áll szóba vele. Nem bocsátják meg neki, hogy "önző szempontok miatt" vetett véget közös életüknek. A férfi türelmesen kivár, reménykedik, vezekel. Közben telnek az évek, és ő egyre jobban a perifériára szorul. Nem tudja, ki udvarol a lányának, és milyen egyetemre készül a fia, aki egyszer a szemébe vágta: még arra se volt képes, hogy harcoljon értük.

Imre tehát élt egy vacak kapcsolatban: neki is meg a feleségének is olyan volt a kapcsolatokról alkotott képe, hogy ez belefért, a szeretet nélküli együttélés "a gyerekek érdekében". Egy ilyenben a gyerekek csak sérülhetnek, persze, és ebben jól benne van mindkettejük döntése, de erről itt nem esik szó. Arról esik, hogy Imre végül úgy döntött, elköltözik új szerelme miatt, a gyerekek pedig nem akarnak beszélni vele. És a beszámoló tónusa sajnáltatja Imrét, aki türelmes, reménykedik, vezekel, büntetésben van -- mert a felnőtt gyerekei nem hajlandók beszélgetni vele. Node miért nem? Az anyával való háborúság miatt? A rossz gyermekelhelyezési döntés miatt? Az nem szerepel a történetben, hogy Imre akarta volna nevelni a gyerekeket... Ha viszont azok nem akarnak valódi kapcsolatot fenntartani vele, annak talán nem elsősorban a gyermekelhelyezés problémássága az oka, hanem az is lehet, hogy a kapcsolatuk soha nem volt igazán tartalmas. Nehezen tudom elképzelni, hogy ha az lett volna, a gyerekek nem akarnának vele többé megosztani mindenfélét.

A riportban többször is megjelenik az az állítás, hogy baj, hogy az ellenzéses perekben a gyerek legtöbbször annál a szülőnél kerül elhelyezésre, akinél a bírósági eljárás megindulása előtt volt. Holott "a megegyezéses válásnál említett 90 százalékos arány helyett ilyenkor az anyák fele tarthatja biztosan magánál a gyereket (...)".

Vagyis ha a szülők vitáznak arról, hogy ki nevelje a gyereket, mert mind a ketten szeretnék, az anyák esélye alig több mint 50%. Ami elég kiegyenlített.

Ez esetben viszont miért ez a kifejezetten nőket hibáztató szövegrész, alább?

Az anyák általában minden fegyvert bevetnek a pillanatnyi előny megszerzéséért, azaz nem kockáztatják, hogy az apák a bírósági pecsét megszáradása előtt - akár csak átmenetileg is - magukhoz vegyék a gyerekeket, és közben netán bizonyíthassák, alkalmasak a nevelésükre.

Hiszen éppen azt látszik mutatni a kutatás, hogy ha bármelyik szülő nagyon akarja a gyereknevelést, akkor magánál igyekszik tartani a gyerekeket, és ebben az arány szinte fele-fele a nemek között.

Gender-szempontból nagyon vicces a következő családtörténet is:

Zoltán egyedül neveli két fiát. Azt mondja, fel sem merült, hogy az anyjukkal menjenek, amikor az bejelentette: válni akar. (...) - Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű helytállnom családfenntartóként és szülőként egyszerre - meséli Zoltán, aki úgy érzi, folyamatosan bizonyítania kell, alkalmas mindkét szerepre. Napi 10 órát dolgozik, emellett esténként vacsorát készít, kikérdezi a leckét, reggel pedig uzsonnát csomagol. A hétvége a mosásé, takarításé, bevásárlásé. Pihenésre ritkán jut ideje, szórakozni nem jár el, "most az a legfontosabb, hogy a fiaim velem vannak".

Most erre mit kell mondani? Hogy szegény, szegény ember? És vajon egy kétgyermekes elvált anya élete nem ilyen? Nem napi sok órát dolgozik, este leckét kikérdez, főz, mos, takarít? Vagy ez természetes, egy férfitól viszont (el)váratlanul nagyszerű? De ha nem várjuk ezt el, akkor miért tartanának igényt a férfiak a gyereknevelésre, amikor az nyilvánvalóan mindezzel jár? De tovább:

Amikor megkérdezem tőle, milyen a gyerekek viszonya az édesanyjukkal, aki egy másik férfi miatt költözött el, nem válaszol azonnal.

Ó. Most nyilvánvalóan azt kell megint mondani, hogy szegény ember. De vajon a cikkben idézett többi történetben, amikor egy-egy férfi lépett le egy másik nő miatt (esetleg "ügyeletes barátnői" voltak), miért nem említődött az elhagyott nő is hasonló hangsúllyal?

Amúgy a férfi ezt mondja még: "A kicsivel néha találkozik, a nagy viszont nem hajlandó szóba állni vele, haragszik rá. A volt feleségem hiába hívta segítségül a gyámhatóságot a láthatások miatt. Nem tiltom a fiúkat az anyjuktól, de küldeni se fogom őket hozzá, ez azért érthető, nem?"

Igen, érthető. Ha egy gyerek nem akar valakivel találkozni, akkor nagyon is jó, ha nem kényszerítik erre. Csak az a furcsa, hogy fentebb a cikk implikációja szerint szomorúnak kellett lennünk, mert a "vezeklő" Imrével nem akartak találkozni a gyerekei, miután egy másik nő miatt felrúgta a házasságát (holott a kapcsolatuk nyilván másféle szempontokból is rossz volt), itt viszont meg kell értenünk, hogy a gyerekek nem akarnak találkozni galád anyjukkal, miután egy másik férfi miatt felrúgta a házasságát. Érdekes.

A Grád-Körös-Jánoskúti kutató trió úgy látja, a bíróságok az "állandóság elvét" helytelenül helyezik minden más elé. "(...) Sokkal fontosabb lenne ennél, hogy a gyerek a nevelésére valóban alkalmasabb szülővel éljen."

Igen, az utóbbi a legfontosabb. De mi utal arra, hogy a gyakorlat üres elv, és nem a gyerek nevelésére valóban alkalmasabb szülőnél tartózkodnak a gyerekek a per lefolyása alatt? Ez megint alátámasztatlan állítás.

Az aktákból egyébként az is kiderül, hogy a gyerek neme egyelőre nem szempont az elhelyezésnél. Pedig az azonos nemű szülői mintára fokozottabban szüksége lehet, a minták pedig nem csereszabatosak.

Hm. Jó lenne azért azt hinni, hogy a vita esetén a bíróság a szakértői segítségével meg tudja állapítani, kinél lesz jobb elhelyezni a gyerekeket. Szerintem riasztó érvelés, hogy eleve jobb a gyerekeknek az azonos nemű szülőknél -- a nevelésre való alkalmasság ugyanis nem a nemeken múlik. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy a gyerekekre nem csak a szülői minták hatnak, hanem ezer más minta és személy is, a tágabb családban, az iskolában, mindenhol. Nem hiszem, hogy ha egy anya egyedül neveli a fiát, vagy egy apa egyedül neveli a lányát, azok eleve hátrányosabb helyzetben lennének a többiekhez képest (márpedig a fenti érvelés ezt implikálja).

Meg hát mi is ez a nemi meghatározottságú szülői minta? A sztereotípiák szerint: apuka dolgozik, aktív, többet keres, magasabb a társadalmi státusza, időnként barkácsol és megszerel ezt-azt, magabiztos bizonyos szociális helyzetekben, szigorú, ámde szeretetteljes, elfoglalt; anyuka pedig általában szintén dolgozik, de nem hajt a sikerre, mert számára a család az első, különben sincs esélye gyorsan előrejutni a ranglétrán, kevesebbet keres, nap mint nap sokat házimunkálkodik (ő végzi a családban mindenki személyes karbantartását, főz, mos és takarít, beteget ápol), bizonyos társas helyzetekben bizonytalanabb, mint a férfiak, a férfiaknál többet törődik a külsőjével, stb., nem is tudom, még mik vannak. És ez így jó? Ezzel minddel egyetért Féderer Ágnes? Ezt a mintát tovább kell adni, de feltétlenül? És az nem is "igazi" apa / férfi, akire itt a második dobozba rakott tulajdonságok és viselkedési módok illenek inkább, ahogyan nem "igazi" anya / nő az sem, akire az első doboz tulajdonságai és viselkedési módjai? Vagy ezt is a jogászok mondták, és nem FÁ? Ő csak leírta? (Nem idézet...) Szomorú, akárhogy is van. Rég láttam ekkora reflektálatlan sztereotípiagyűjteményt, és csodálkozom, hogy a cikket író FÁ jegyzi mindezt.

Életminőség, családbarát munkahely, esélyegyenlőség

Konferencia és kerekasztal-beszélgetés a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központjának és a Közép-európai Egyetem Társadalmi Nemek Tanulmánya tanszékének közös szervezésében

Időpont: 2008. november 12. szerda, 9-16 óra
Helyszín: CEU, Budapest, V. Nádor utca 9., Gellner terem

Mennyire és hogyan családbarátok a mai magyar vállalatok? Milyen hatással vannak a családbarát intézkedések, illetve a munka általános minősége a dolgozók egészségére, teljesítőképességére, jólétére? Milyen családbarát modellek léteznek külföldön és melyek képzelhetők el ezek közül itthon? Milyen társadalmi és gazdasági vonzatai lehetnek a családbarátság elvének és gyakorlatának? A gazdasági fejlődés megtorpanásának időszakában különösen fontosakká válnak ezek a kérdések, melyekre előadások és egy kerekasztal-beszélgetés keretében keresünk választ.

Az előadások egy része az Európai Bizottság Quality of Life in a Changing Europe című most záruló nemzetközi összehasonlító kutatási projektjének eredményeiről számol be, mások a családbarátság hazai gyakorlatáról, illetve ennek eredményeiről és buktatóiról szólnak. A kerekasztal beszélgetés során gyakorlati szakemberek és kutatók segítségével a hazai helyzetről, illetve a lehetséges fejlődési modellekről beszélünk.

Konferenciánkra szeretettel várunk minden érdeklődőt, mind kutatókat, mind a társadalmi élet gyakorlatibb területein dolgozó szakembereket.

Program röviden:
9:00 - 9:30 Regisztráció, kávé
9:30- 12:30 Megnyitó majd konferencia-előadások, közben 15 perc kávészünet
Felkért előadók: Frey Mária (SZMI), Kispéter Erika (CEU), Lehoczkyné Kollonay Csilla (CEU), Nagy Beáta (Corvinus Egyetem), Primecz Henrietta (Corvinus Egyetem), Rédai Dorottya és Fodor Éva (CEU).
12:30- 13:30 Ebéd
14:00- 16:00 Kerekasztal-beszélgetés
Résztvevők: Borbíró Fanni (FIONA), Dénes Gábor (Menedzserek Országos Szövettsége), Keveházi Katalin (Jól-lét Alapítvány) Koltay Luca (Fővárosi Esélyegyenlőségi Módszertani Iroda és Programiroda), Lechoczkyné Kollonay Csilla (CEU), Nagy Beáta (Corvinus Egyetem), Solti Andrea (Shell Hungary Rt.)

Kérjük, részvételi szándékukat november 6-ig jelezzék Rédai Dorottyának.

Nemiszerep-nevelés és szexedukáció

Mindig tudtam (olvastam róla, láttam, hallottam -- és jó, nem "mindig is", de régen tudom), hogy a kisbabákat az első pillanattól nevelik (a szülők és mindenki más) a kötelező / elvárt nemi szerepekre. Onnantól kezdve, hogy az anyák az ugyanakkora méretű és súlyú újszülötteket átlagosnak tekintik, ha lányok, viszont kifejezetten nagynak, ha fiúk, a babaruhákon át, amelyek szabadban végzett munkákat, szakember-állatkákat ábrázolnak, ha kékek, és hercegnőket, ha rózsaszínek (és fodrosak, jaj), a magassarkú babacipőkig.

De azért néha mégis sikerül megdöbbenteni. Utoljára két kisfiús szülőpár gondolkodtatott el. Mindkét kisfiú kb. 4-5 hónapos. Az egyiknek a szülei folyamatosan azt mondogatják, hogy "nagy csajozós", "tetszeni akar a lányoknak" (kisgyerek lányrokonoknak), utazás közben is "a nőket stíröli", amikor a mi babánkkal találkozott, akkor "jött udvarolni / csajozni", stb. A másik valami olyasmit írt a babájáról, hogy "tegnap megfogdosta a barátnőm, Juli mellét, de Juli nem tett feljelentést". Pontokba szedem:

1. Az a feltűnő ezekben a fiúbabákra vonatkozó szövegekben, hogy amolyan aktív szexuális tevékenykedőnek állítja be őket -- valószínűleg ez a lányok esetében nem így van. Nehezebben tudom elképzelni, hogy valaki a kis lánygyerekéről azt mondogassa, hogy mekkora "pasizó", vagy hogy "megtapizta Zoli barátomat, de Zoli nem tette szóvá a szexuális zaklatást".

2. Olyan furán is hangzana, nem? Egyrészt volna benne valami pedofília-szagú, és ráadásul azért lenne rossz izű, mert túlnyomórészt a kislányokat/nőket szokták molesztálni.

3. Másrészt meg amúgy is úgy működik mindenféle társadalmilag helyeselt reprezentáció, hogy a férfiak azok, akik szexuálisan aktívak, a nők meg passzívak -- és ennek is megfelel a fenti képlet: a kislányok legfeljebb tetszeni akarnak, a fiúk viszont "a nőket nézik", "mennek udvarolni", sőt, nőket "fogdosnak". Tiszta nemiszerep-nevelés és heteroszexista szexedukáció, 4 hónaposan -- de hát bele is kell adni apait-anyait, hogy a gyerekek (aztán meg nők és férfiak) jól szabályozottak legyenek, ugye...

4. És végül: nemcsak nőségre és férfiságra vannak ám tanítva ezek a 4 hónapos babák, hanem arra is, hogy heteroszexuálisnak kell lenni, de nagyon. Ami engem azért is ért váratlanul, mert az egyik baba szülei (az elsőé, aki "csajozós") mindketten nők. Vagyis ők szembementek egy nagy társadalmi elvárással, és elvileg elfogadják magukat, tehát a szembemenést is, de a gyerekük fejébe máris nyomatják, hogy mi a nagy társadalmi elvárás lényege: a heteroszexualitás mint rend őrzése.

5. Ilyenkor azon is elgondolkodom, és sajnos aggódva gondolkodom el, hogy hogyan tudjuk majd megkímélni a mi babánkat ettől a sok nemiszerep-sztereotípiától. Mert számtalan van. Nézem a gyerekeket a játszótéren: a fiúk kényelmes ruhákban rohangálnak és erősödnek, a lányok fodros réklikben ülnek a homokozó szélén. (Na jó, nem mind, de sokszor látok ilyet.) A szülők azt mondogatják, hogy a fiúk ilyenek, rohangálnak és koszosak (büszke félmosollyal). Persze van lány is, aki rohangálhat és bekoszolódhat, de ez a szövegekben nem jelenik meg... És ha olyat mond valaki a mi babánknak, hogy "szép kislány, üngyümbüngyüm, ugye fontos, hogy vigyázz a ruhádra, a lányoknak úgy is kell, üngyümbüngyüm, játsszál főzőcskést, az való a kislányoknak, üngyümbüngyüm, a lányoknak tetszeniük kell a fiúknak, neked melyik fiú a szerelmed, üngyümbüngyüm", hát izé -- asszem, elküldöm ide-oda. És persze magyarázhatom a gyereknek, hogy ez nem is így van, csináljon, amit akar, és nyugodtan megválaszthatja, ki tetszik neki, kinek akar tetszeni és mikor, és tudom, hogy ez a fontos, de mégiscsak pluszfeladat, holott nem kellene annak lennie.

Genderkritikus anyák, apák, unokatesók, nagynénik, nagybácsik és akárhogy gyerekkel foglalkozók, nektek hogy megy ez?

Kisfilm

És tényleg, miért ne a nők / párok döntsenek az otthonszülésről?

Szülni homofóbországban

Olyan sokan kérdezték már (kommentben, e-mailben), hogy végül milyen volt a szülés, egy korábbi írásom miatt, amelyben röviden leírtam, hogy egy nagy és "természetesszülés"-párti kórházban a szülésznők kara közölte az orvosunkkal, hogy nem kíván fogadott szülésznő lenni, ha mi ketten vagyunk anyák, hogy most válaszolok:

végül jó volt.

Az épp ügyeletes szülésznő jó fej volt (nem tudtam rögtön, hogy az lesz, de annak bizonyult -- és utólag azt gondolom, hogy látszott ez az arcán, de mondjuk első körben nem voltam éppen analizáló hangulatomban), és nagyon jó szülésznő is (megnyugtató és ugyanakkor magabiztos, és sikerült megóvnia attól is, amit én nagy rémségnek tartok, a gátmetszéstől). Persze amint kiderült, hogy egy nő jön be velem szülni, tudta, hogy mi vagyunk azok -- ez meggyőződésünk, bár bizonyosan nyilván nem tudhatjuk. (Vagyis de, nagyjából. Szóval rögtön tudnia kellett, hogy mi egy pár vagyunk.) Úgy viselkedett, hogy nyilvánvaló volt, tudja, hogy a párom a másik anya, punktum. És úgy is, hogy ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, csak annyit, amennyi van neki. Szóval nemhomofóbként viselkedett.

Egyrészt lehet, persze, hogy ott sem volt azon az ominózus napon, amikor az orvosunk megkérdezett minden szülésznőt, és mind elutasító volt. Másrészt meg az is lehet, hogy ő is nemet mondott, mert elvben és megszokásból és tudatlanságból homofób, aztán meg azt látta, hogy ott egy szülő nő, meg az izguló, jó fej, segíteni akaró párja, meg jön a baba, és akkor egyszerűen azt tette, amit tennie kell, az ő 22 éves gyakorlatával: szülésznő volt, segítőkész és profi. És akkor az is lehet, hogy oldottunk egyet az átgondolatlan homofóbiákon.

Ja, és aznap éjjel ott volt az a szülésznő is, aki tudta, hogy mi kétanyák vagyunk, és jól lemondta a munkát pár héttel a szülés előtt, elfoglaltságára hivatkozva. Odajött hozzánk a folyosón, ahol már a csodaszép babánkkal álltunk, gratulált, és vidámkodott.

És ami még volt: én is vidámkodtam, mert a babánk 3 és fél óra alatt kibújt, és ebből is kevesebb mint 3 óra fájt igazán, és ez az első szülésnél ritka rövid idő.

És van egy csodálatos, szépséges és máris nagyon okos és ügyes babánk.

Így tehát 5-re emelkedett azoknak a pároknak a száma, akik kétanyaként vállaltak gyereket és személyesen ismerjük őket. (Ismerünk olyanokat többet is, akik együtt nevelnek gyereket, de nem együtt vállalták annak idején; és hallomásból tudunk más párokról is, akiket nem ismerünk.)

Homofóbia, olimpia

Mivel tegnap hirtelen szembesültem egy nagy adag intézményes homofóbiával (röviden: az orvosom, aki pár héten belül a napvilágra segíti a babánkat, közölte, kommentár nélkül, hogy megkérdezett minden elérhető szülésznőt az osztályán, vállalja-e, hogy ő lesz a mi fogadott segítőnk, egy ilyen kétanyás szülésnél, ugye, és minden elérhető szülésznő azt mondta, hogy nem, és akkor nekünk az az élmény maradt tegnapra meg a továbbiakra, egy ilyen amúgy is kicsit izgulós időszakban, hogy ez vár ránk a kórházban, elutasító, heteroszexista, kiközösítő szülésznők, egy ilyen rend, ahol valami szakma a maga szent anyaságról szóló szövegeivel így kezel egy hamarosan szülő nőt ÉS pláne születő babát), egy kicsit legalább annak örülni tudtam, hogy egy nagyon-nagyon homofób területen, a sport világában (ahol iszonyú erős nyomás nehezedik a nőkre, hogy "rendes heteroszexuális nők" legyenek), vannak páran, olimpikonok, akik vállalják, hogy leszbikusok. Persze ez sem itt van.

Magyar anyák & munkahelyek

A Népszabadság ismerteti a Szonda Ipsos felmérését arról, hogy mit tartanak az emberek a legjobbnak: ha az anyák dolgoznak a gyereknevelés mellett, vagy ha nem, és ha igen, mikor állnak munkába. Én mondjuk szívesebben olvasnék külön arról, hogy mit gondolnak azok a nők, akik 0-10 éves gyereke(ke)t nevelnek, mert egy ilyen reprezentatív felmérésben ugye ott van minden korcsoport és sokan-sokan, akik nem nevelnek gyereket (még akkor sem, ha van nekik, mert a társadalom ezt nem tartja az ő feladatuknak, pl. mert férfiak). (És még szívesebben olvasnék olyan szöveget, amely nem abból indul ki, hogy kizárólag nők lehetnek a gyerekek nevelői, de persze tudom, hogy ez csak álmodozás...) Node a felmérés megrendelője a Minisztelenöki Hivatal volt, a MH-nak meg az egyik kardinális kérdés a népszerűségé, szóval az is érthető, hogy mindenféle embert kérdeztek.

A kutatásból a cikk szerint az derül ki, hogy a megkérdezett magyarok úgy gondolják, hogy a gyerekeknek minél hosszabb ideig otthon a helyük: jobb, ha az anyjuknak 3-6 éves korukig nincs munkahelye. Illetve az is kiderül, hogy a megkérdezettek többsége azért "támogatja a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítését, illetve az intézmények hosszabb nyitvatartását". Ami érdekes ellentmondás.

Mindenesetre az, hogy a kutatás mit is mutat, még ennél is jóval összetettebb kérdés. Az ismertetés hivatkozik a skandináv példára: a skandináv országokban a gyereket nevelő nők jóval rövidebb ideig vannak távol a munkaerőpiactól, mint nálunk, viszont nagyon jó bölcsődei és óvodai hálózat biztosítja, hogy a nők valóban nyugodtan dolgozhassanak, és rendes családbarátság van mindenütt -- közlekedésben, éttermekben, hétvégi programokon nem ritka, hogy 3-4 gyerekes családokat látni. Más kutatások pedig azt igazolják, hogy a gyerekek nem sínylik meg, ha nincsenek az otthonukba zárva -- sőt, éppen azt sínylik meg, ha nem járnak közösségbe legalább 2-3 éves koruktól.

Tehát (1) mutathatja a kutatás azt, hogy a magyar megkérdezettek ezt nem tudják, és szilárdan hisznek abban, hogy otthon a legjobb a gyereknek. (Ez külön érdekes kutatási téma: az otthon ideologikus túlértékelése a posztszocialista országokban...) (2) Mutathatja azt is, hogy a magyarok nem gondolják, hogy a nők szerethetnek dolgozni. Talán azért, mert a munkahelyek puszta kényszerpályák, az emberek többnyire nem élvezik, amit csinálnak, csak a pénzkereset miatt muszáj dolgozniuk, és örülnének, ha valaki végre levenné a vállukról a munkakeresés terhét, vagyis az állam inkább több támogatást fizetne a gyereket nevelőknek. (3) De azt is, hogy nagyon sokan nagyon félnek a munkahelyük elvesztésétől, ezért nem akarnak gondolni sem a munkahelykeresésre vagy a visszatérés lehetetlenségére. (Nem volna furcsa: Dániában pl. 3% körüli a munkanélküliség, nálunk meg nem.)

Viszont ne felejtsük el, hogy az is lehetséges, hogy (4) nagyon sokan azt mondják, amiről azt gondolják, hogy helyes mondani. Hiszen ha szinte mindenki azt mondja, hogy aki a gyerekek 3 éves kora előtt dolgozik, az rossz anya, akkor ki akarna ezzel szembemenni és rossz anyának tartatni? A Szonda Ipsos és általában a felméréseket készítők és ismertetők abból indulnak ki, hogy feltesznek kérdéseket, amelyekre majd mindenki névtelenül válaszolva az *igazat* fogja válaszolni. Pedig ez nem így van. Mélyen gyökerező nézetekkel az emberek nem szívesen mennek szembe, és egy ilyen kutatás amúgy sem az a terep, amelyen a válaszadók igazán átgondolhatnák, amit mondanak. Kutatások mutatják például azt is, hogy a magyarok milyen ideológiákat tartanak fontosnak a családdal kapcsolatban. Ez úgy is mérhető, hogy gyerekeket / kamaszokat kérdeznek -- hiszen ők (tapasztalatok híján) szinte vegytisztán azt fogják mondani a családdal kapcsolatos elvárásaikról és terveikről, amit a közegük kívánatosnak tart. Ilyenkor pedig meglehetősen konzervatív képet rajzolunk magunkról, a valóságosnál mindenesetre konzervatívabbat. De az eszembe jut az a szociológus is, aki egy kutatása kapcsán elmondta, hogy míg az önkormányzatoknál dolgozó nők társaságban (főleg ha férfiak is jelen voltak) azt mondták, hogy ha nem lenne muszáj (anyagi okokból), akkor ők nem is dolgoznának, mélyebb személyes interjúkban arról beszéltek, hogy mennyi sikerélményt jelent nekik a munkájuk, és mennyire szeretik.

Kérdéses tehát, hogy mit is mutat egy ilyen felmérés, és hogyan lenne igazán mérhető, mit szeretnének a nők, részben azok, akik gyerek(ek)et nevelnek. A cikk egyébként kitér arra, hogy a gyerekeknek mikor és mennyivel jobb közösségben, arra viszont nem, hogy a nőknek jobb-e, ha egy munkahelyi közösség tagjai.

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.