Túlélőkönyvek

Túlélőkönyvek meleg kamaszoknak címmel jelent meg egy cikk a Literán. Magyar műre sajnos nem hivatkozik, mert hát mire tudna hivatkozni? Az eszembe jutott egy LMBT kamasztársaságról szóló képregénysorozat (tényleg lmbt gyerekek szerepeltek benne: leszbikusok is, melegek is, biszexuálisok is, transzneműek is), persze amerikai, amit vagy 10 éve olvastam, és sajnos elfelejtettem a címét. Az ismertetett könyveket meg nem ismerem. De jó a felvetés: vajon milyen lenne egy fiataloknak (is) szóló magyar melegregény? Akadna rá kiadó? És olvasó akadna?

És vajon mit olvas egy tizenhárom éves feminista, vagyis egy olyan lány, aki sikeres, erős, nehézségekkel megbirkózó nőkről szeretne olvasni?

Van tippetek? Emléketek? Esetleg gyerekkönyv-tippek, történetek lányokról, akik nem rózsaszín pónikat fésülgetnek?

Kisemmizett férfinem (ez egy könyvcím)

Tegnap az Írók Boltjában jártam, és láttam ugyan a Kisemmizett férfinem című könyvet, de nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy kinyissam. (Néhány perccel korábban kinyitottam a Női agy c. könyvet, és már a határaimat feszegettem). De a sorsomat nem kerülhettem el (igen, indulok a közhelyversenyen), azaz egy levelezőlista jóvoltából utolért a Kisemmizett férfinem: az Osiris kiadó a teljes előszót közreadta. Sokkal jobb, mint a címe alapján vártam volna, olvassátok ti is. A szerző Kende B. Hanna.

Előszó


Mióta pszichológiával és pszichoanalízissel foglalkozom, nem tudok mit kezdeni a férfi-nő viszonynak azzal a szemléletével, amely szerint a nőknek azért van hiányérzete, mivel nincs olyan nemi szervük (péniszük) mint a férfiaknak. A pszichoanalízis általánosan elfogadott, Magyarországon is használt szótára* megfogalmazásában ez így hangzik:
„A női szexualitás alapvető összetevője és dialekikájának mozgatórugója a Pénisz-Vágy” (Penis-Neid).
„A pénisz-vágy a két nem anatómiai különbségének felfedezéséből születik: a kislány a fiúhoz viszonyítva sebbzettnek érzi magát és arra vágyik hogy hozzá hasonlóan pénisszel rendelkezzék (kasztráció komplexus)”…
„Freud elméletében a pénisz-vágy egyre nagyobb jelentőségre tett szert a női szexualitás meghatározása során, amelyet eleinte, ki nem mondottan, a férfiével szimetrikusnak feltételezett”.
Ezt a péniszvágyat Jones, akire a pszichoanalízis szótára hivatkozik, még szemléletesebben fejezi ki, amikor a pénisz birtokbevételének folyamatát leírja: a nő arra vágyik, hogy a férfi nemi szervét lenyelje, majd saját testében visszatartsa „gyakran úgy, hogy gyerekké alakítja át”. Ezt a szemléletet a francia pszichoanalítikus iskola egy másik jeles tagja évtizedekkel később is fontosnak tartja vállalni. Erről szól André Green Bruno Bettelheimmal folytatott vitája, mint ezt a könyv más helyén módunk lesz ismertetni.
Ami engem ebben különösen megdöbbent, s talán egyik-másik olvasóm is így van vele, hogy a gyermekszűlés vágyát, szükségletét és továbbmenően a két nem (eleinte még szexuálisan szimetrikusnak tartott) viszonyát ez a tézis a pénisz-hiányból magyarázza. Engem ezzel szemben az a számtalan ténnyel alátámasztható megfontolás vezet, hogy a férfi-nő viszonyt egy egészen más biológiai egyenlőtlenség határozza meg, mégpedig az, hogy a faj továbbéléséhez nélkülözhetetlen utód előállítását egyedül a női test biológiai adottságai teszik lehetővé. Itt a megfosztottság, a hiány, nem a női, hanem a férfinemre vonatkozik. Az utód-előállítási egyenlőtlenség kapcsán a férfi-nő viszonynak eme titkos, de az emberiség egész történetében meghatározó szerepet játszó összetevőjéról és ennek megjelenési formáiról szeretnék ebben a könyvben számot adni.
A dolognak ez a szemlélete egyáltalán nem előzmény nélküli. Egyes női pszichoanalítikusok – Karin Horney, Helene Deutsch, Mélanie Klein – vitatták Freudnak azt a tézisét, hogy a Pénisz-irigység elsődleges, a női pszichológiáját alapvetően meghatározó adottság volna. Igy például Mélanie Klein Pszichoanalítikus Tanulmányaiban felhívta a figyelmet arra, hogy: „A férfiak nőiségkomplexusa sokkal rejtettebb mint a nők kasztrációs komplexusa, mégis ugyanolyan jelentős.” (Ezt a véleményt a magyar pszichoanalítikusok közül többen is osztották, megemlíthetném két olyan jeles képviselőjét, mint Hermann Imre vagy Bálint Mihály.)
Elisabeth Badinter (egy nem kifejezetten pszichoanalítikus szerző, aki pszichoszociológiai szempontból tette vizsgálat tárgyává a férfi-nő viszonyt) ugyancsak felismerte a nemek viszonyának ezt az eredendő disszimetriáját: „A férfiak vágya a női funkciókra nem kevésbé általános, mint a lányok pénisz-vágya. De ez utóbbitól eltérően az emberi társadalmak többségében a férfiak vágya mélységesen el van fojtva.”
Érdemes egy percre megállni ennél a megállapításnál. Lényeges ebben ugyanis, hogy a női funkciók miatti hiányérzet – az Uterusz-vágy, a nőiségkomplexus – olyan rejtett és elfojtott különbségérzet, amelyet a férfiak egy része hajlamos talán önmaga előtt is eltitkolni.
A lélek felfedezésében máskülönben úttörő freudi pszichológia egyik jellemző sajátossága, hogy visszájára fordította a két nem ősidőktől fennálló alapvető viszonylatát, másszóval tudományos fedezetet próbál nyújtani azoknak a törekvéseknek, amelyek a görög városállamok, a római világbirodalom vagy a zsidó biblia óta (emlékezzünk csak arra, hogy Éva Ádámból születik) a nők szerepét még a gyermekszülésben is másodrendűnek minősítik.
A férfi és a nő viszonyának jellegét mindkét megközelítés hiányérzetként fogalmazza meg. Az Adler munkásságából kinőtt individuálpszichológia alaptétele is a hiányérzettel kapcsolatos, ezt jelöli az a német szó, hogy Minderwertigkeitsgefühl, amelyet magyarra régebben kisebbségrendű érzésként, későbben inkább kisebbértéküségi érzesnek fordítottak. Embernek lenni, mondta Adler, annyi, mint magát kisebbértékünek érezni. Ez egy antropológiai adottság, amely nem egyértelműen negatív, hanem ösztönzőerőként is hat, mivel kiváltja a kompenzáció szükségletét. A férfiaknak az ő biológiai adottságaikból eredő szervi kisebbrendüsége is kompenzációra, vagy túlkompenzációra sarkalta őket. Egyrészt arra, hogy eltagadják a női test privilégiumát, másrészt arra, hogy visszájára fordítva kisajátítsák azt. A túlkompenzáció pedig abban jelentkezett, hogy mindenáron bizonyítaniuk kellett, hogy ők az erősebbek, a jobbak, hogy ők a dominanciára hivatottak. A női isteneket a férfiistenségek váltották le. Ez történhetett úgy, mint a görögöknél, a suméroknál, Babilonban, Egyiptomban, a hettitáknál vagy már a japánok őseinél, továbbá az indoeurópaiaknál és a sémi népeknél: egyikük főistenné avatta vagy választatta ki magát. Másutt egyetlen férfiisten vált az Ég vagy az Egek Urává. Az önfelértékelés és a maga-mutogatás eredményeképpen dolgozták ki vagy találták meg a tudattalanban a nők úgynevezett kasztrációs komplexusát, míg az Uterus-Vágyat (és a halált is) a lacani forclos-ként*, megismerhetetlennek nyilvánították, emberképükből kiiktatták.
Az ősanyák idején ciklikus, az élet-halál-újjászületés körforgásában nem annyira magát megújító, mint inkább szüntelenül megismétlődő időt, az Anyaistenségnek a harcot kevéssé értékelő, a nemi hierarchiát nem ismerő matriarchális világát felváltotta a nőket kisebbértékűnek tekintő, a férfierőt, a hadviselést, a férfiprivilégiumokat felértékelő patriarchális rend.
Könyvünkben a kutatók által feltárt leletekből és azoknak értelmezéséből, a történelem előtti kor idejéből ránkmaradt emlékekből, művészi ábrázolásokból és a mítoszokból, az ősi Európa békés, anyacentrikus, matrifokális és matrilineáris világát próbáljuk felderíteni.
A történelemelőtti korban a női misztérium a termékenység általános kultuszában jelenik meg, a Földanyának, a növények és állatok, a természet Úrnőjének, az Istenek Anyjának kultuszában, rítusaiban. Erről – írásbeliség híján – a barlangszentélyek képanyagából, elsősorban a barlangrajzokból, az ősi szobrocskákból ismerkedhetünk meg. Könyvünkben ezért (s nemcsak különleges szépségük miatt) szenteltünk viszonylag nagy helyet bemutatásuknak.

A népek ősi történetében jelentkező rítusok fontos vonatkozása a növényvilág, az állatállomány, az asszonyok termékenységének biztosítása. A primitív népek mítoszaiból és ritusaiból, beavatási szertartásaiból egyaránt kiviláglik, hogyan próbálta a férfiak fantáziája kisajátítani a női nemiséghez kötött funkciókat, a menstruációt, a csecsemők kihordását, táplálását, világrahozatalát.

Az emberiség történetének egy hatalmas, több évezreden át tartó, (i. e. 40.000-tól 4.000-ig , mondjuk a neolitikum végéig, vagy a rézkor hajnaláig terjedő) korszaka jellegzetesen a matriarchális és matrolineáris társadalmak kora, s mindaddig az marad, míg fegyverforgató és állattenyésztő indóeurópai vagy protoindoeurópai lovas törzsek nem hatolnak be a térségbe. Az eredeti békés településeket elfoglaló, hadviselő nomád törzsek terjeszkedése nyomán a férfiuralmi rendszer válik dominánssá. A patriárchális rend ezt követően egész Európában átvette a hatalmat és megőrizte privilégiumait szinte a mai napig. A két életszemlélet, érzelmi világ, időfelfogás és értékrend megmérkőzésének a korai görögség is egyik színtere volt, s erről a szembesítésről kapunk képet a görög színház egyes tragédiából. Ezt élhetjük át Aiszkülosz Euméniszeivel, Szophoklész Antigonéjável és Euripidész Medeiájával, amelyek megvilágítják a régi és az új istenek, a férfivezérletű polis és az archaikus életszemlélet összeütközésének különböző aspektusait.
Ennek a „mérkőzésnek” az antropológiai és pszichológiai interpretációja helyezi megfelelő kontextusba azt a költői, és ugyanakkor filozófiailag is megalapozott kompenzáció-felfogást, amely Szokratésznél olvasható. Szókratész a Theaitétoszban, anyja bába-mesterségéről szólva kijelenti, hogy anyjához hasonlóan, de attól mégis eltérően ő nem emberi életek, hanem művek létrejöttét segíti elő. (Platón Theaitétosz, 149–151, p. 24–28.) Más szóval a fizikai, testi emberteremtéssel a filozófus itt a szellemi termékek, a művek alkotását állítja szembe.
Mindent egybevéve mi is úgy gondoljuk, hogy a férfiak, talán részben saját megfosztottságukat kompenzáló indítékkal, valami fontosat, valami nagyot alkottak. Ugyanakkor a férfidominanciájú civilizációan rejtve, legtöbbször a tudat alá szorítva él, hat tovább, s időnként még a felszínre is kerül valami, ami a férfinem által tagadott (vagy irigyelt) ősi női életet fakasztó principiumhoz, „minden dolgok kezdetéhez” kötődik.
Erről a történetről szól ez a könyv. Elöljáróban azonban röviden áttekinti, hogyan keletkezett az élővilág kialakulásának során a biológiai egyenlőtlenség, vagyis az a tény, amely a férfiak és a nők viszonyának, sőt véleményünk szerint az egész emberiség történetének egyik legfontosabb ösztönző erejévé lett.

Igazi vagy?

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk. A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek tudjuk látni…)

A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem és szeretem. Mégis kétségekkel – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek, előszavában olvashatjuk – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont (ti. heteroszexuális férfi lett megint az alapeset) különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, a vonatkozó részben a nő – férfi (és amit általában ugyanígy adottnak veszünk, hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált, fenntartott dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyeneket: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)

Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek beszéltebb témák mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nemcsak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulósabb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni”-vel. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokratikus, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott van a holisztikus, nőközpontú látásmódja a szülésnek, amely a szülést nem medikalizált kontextusba helyezi, arról nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél.

Szendi Gábor jelen könyvben az, aki a leegyszerűsítőbb elképzeléseket adja írásában. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán (The masculine self! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? (A grafikont nézve ez is kikövetkeztethető…) De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defeminizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, ill „a szexuális transzszexuális” (sic!), utóbbinak definicíója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról vagy transzszexuális nőről van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek., agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú: védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. A társadalmi nem fogalma: az a ma már tudományban evidens dolog, hogy ti. olyanná leszünk, amilyenné tesznek minket, Szendi tudományos igényű írásában teljességgel eltűnik, pedig a vizsgált témában egyáltalán nem lehetne elhanyagolható.

A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások, és amellett, hogy a határokról sokszor (a legtöbbször) úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, mint aki úgy Másik, hogy velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.

Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „”klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ebből következik, hogy ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. De fontos, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.

Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy függőleges közvetítésnél a modell az az ember, akinek a vágyát imitálod. Csak a vágyát utánzod, nem őt – ahogy pl. Julien Sorel tette ezt Napóleonnal. Érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha ez a modell a közvetlen világodba kerül, pl. éppen a legjobb barátod. Akkor az történik, állítja Girard nyomán Bec, hogy megjelenik a rivalizálás. Másképpen: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is, és az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. A kollektív gyilkosság csak úgy működik, ha az áldozatot bűnösnek kiáltják ki, erre a mechanizmusra a Biblia is rámutat: ha tudod, hogy az áldozat vétlen, akkor nem működik. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Olyan szinten vagyunk, ahol az utolsó bűnbak maga a kereszténység, és ez az utolsó korlát is, ami visszatart az erőszak teljes szabadon eresztésétől. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. Mikor az utánzás a riválisra irányul, az gyilkossághoz vezethet, mikor önmagad ellen fordítod, az pszichózis vagy skizofrénia, írja Bec. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak, a legnagyobb erőszak, az atombomba, emberek kezében van. Nem tudjuk, mi fog történni, új helyzet előtt állunk. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel csak az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A nem elérő, nem nyerő tudatról van szó, mikor a nem vágyakozásra vágyunk. Ez az, amit nehéz, de mindenképp érdemes elérni…

A harmadik fejezet címe: „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár azt írja, hogy négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással.. Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.

Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát, és az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.

Lelkes Zoltán jobbára a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét: diplomás nők is átlag 27,4%-al kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor ugyanis az egyén is képes boldog lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratágiákat ad meg.

Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna előszavát olvashatjuk a kreatív írás, az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna írásait olvashatjuk a kötet végén.

Ami pedig engem illet: kétségeim és a fenntartásaim változatlanok.

Leslie Feinberg: Kőkemény

A regény, amelyet az Inter Alia Alapítvány adott ki magyarul, a 6. a Magyar Narancs 11-es irodalmi sikerlistáján! A lista és egy kicsi a Kőkeményről itt olvasható.

További információk, írások a regényről pedig itt.

Könyvek a diszkriminációról a közoktatásban

Program:

a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézete, a Gondolat Kiadó és a L'Harmattan Kiadó könyvbemutatója november 25-én (délelőtt 11-kor, kár):

Berényi Eszter - Berkovits Balázs - Erőss Gábor:
ISKOLAREND. KIVÁLTSÁG ÉS KÜLÖNBSÉGTÉTEL A KÖZOKTATÁSBAN

Erőss Gábor - Kende Anna (szerk.):
TÚL A SZEGREGÁCIÓN. KATEGÓRIÁK BURJÁNZÁSA A MAGYAR KÖZOKTATÁSBAN

Pallas Páholy, 1054 Budapest, Alkotmány u. 15.
2008. november 25. (kedd), 11 óra

A köteteket bemutatja: Szalai Júlia szociológus (MTA SZKI)

IA olvasnivalók

Tudom, tudom, hogy sztereotipizálás, mert vannak feminista férfiak, vagyis olyan férfiak, akik észreveszik a nagy nemiszerep-sztereotípiákat és nőellenességeket, és kritizálják ezeket, de hát olyan sokan nem írnak erről a nyilvánosságnak, úgyhogy én mindig külön örülök, ha ilyesmit találok. Ezúttal a kunstkammer 2.0 bloggere teszi szóvá az Ungvári Tamás által írt "arrogáns faszságot". Hozzáolvasandó a 2 kommentár is.

És itt egy könyvajánló a lakóhelyi szegregációról Budapesten, vagyis Ladányi János új könyvéről. Én igyekszem hamarosan elolvasni.

Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)

Sandra Harding az "alulról jött" tudományokról

A Feminist Review írásának kivonata Sandra Harding Sciences from Below: Feminisms, Postcolonialities, and Modernities c. könyvéről:

Harding könyve a tudományokról szóló kutatások társadalmunkban betöltött szerepéről szól. Ez a diszciplína a tudományos tudást annak történelmi, filozófiai és társadalmi kontextusában vizsgálja. Harding azt mondja, hogy a tudományág (a tudományok kutatása) nem igazán vesz tudomást a feminista és posztkoloniális stúdiumok eredményeiről, holott ezek a tudományágak és mozgalmak a történelem, a tudás és a hatalom kapcsolatát vizsgálják nagyon alaposan.

A könyv persze nem laza, könnyű olvasmány. Akikre Harding gyakran hivatkozik: Angela Davis, Patricia Hill Collins, Gayatri Spivak és Chandra Mohanty. Könyvének címéről írva bell hooksra utal, aki szerint a margó/kiszorítottság a radikális gondolkodás potenciális helye. A könyv azt mondja, hogy a tudomány és a tudás létrehozása a (normákhoz képest tekintett) periférián is létrejöhet. Ez esetben ez a "globális délt" jelenti, illetve a modern tudomány férficentrikus nézetein való kívülállást, + a jól ismert bináris oppozíciók (modernitás/hagyomány, maszkulin/feminin) meghaladását.

A tudás/tudomány kisajátítását Harding gyarmatosításként írja le, és azt elemzi, hogy ez hogyan növeli a szakadékot a gazdagok és as szegények között, és hogyan vezetett a mai gazdasági, társadalmi és környezeti problémákhoz, amelyek leginkább a "délti féltekét" érintik. Elmélet és politikai elemzés sikeres ötvözete a könyv.

Az ismertetőt írta: Lizzy Shramko

Skizofrénia, önéletrajz

Idefordítom (rövidítve) a Feminist Review egyik könyvismertetőjét:

(Részben azért figyeltem fel rá, mert nemrég olvastam a WHO felmérésének eredményéről: Magyarországon nagyon rossz a helyzet a pszichiátriákon. Elmaradottság, lepusztultság, szakemberhiány, stigmatizáció -- ezek vannak. Persze ismertek az okok: a szakmában nem forognak nagy pénzek, hálapénzek; és semmi sem kötelezi a kórházakat, hogy ne diszkrimináljanak, amikor arról döntenek, hoyg mely osztályaikat fejlesztik.)

Elyn Saks: A középpont elmozdul

Ritkán van lehetőségünk beszámolókat olvasni skizofréniával diagnosztizált emberektől. Ezért a betegséget még ma is sokat félreértelmezik, összekeverik pl. a tudathasadással, viccelődnek vele. Elyn Saks könyvének részben az a célja, hogy ezen változtasson.

Saks Floridában nőtt fel. A betegség korai jelei már középiskolai és egyetemista éveiben is felbukkantak nála, de első komoly összeomlása akkor következett be, amikor az Oxfordi Egyetemen diplomázott. Kórházba került, és először fogott beszélgetős terápiába. (Ez utóbbit erősen ajánlja, bár viszonylag ritkán használják a skizofrénia kezelésére.) Saks leírása egyszerre élmény- és tényszerű.

Történetének tartóoszlopai a kapcsolatai: terapeutákkal, barátokkal, a családjával, és később a férjével. Megmutatja, hogy a szeretet mennyire hatékony támasz, még egy ilyen komoly és elkerülhetetlenül fel-feltörő mentális betegségben is. És támasz az is, hogy tanul: Saks a jogfilozófia egyetemi tanára lett, szakerülete a mentális betegek joga. Tudományos munkája összefonódik azzal, hogy elfogadja a betegségét. Képviseli azok érdekeit, akik erre nem annyira képesek, mint ő, és közben megtanulja elfogadni, hogy a skizofrénia milyen szerepet játszik az életében -- és azt is tisztábban látja, hogy nem ez az egyetlen, ami meghatározza. A könyv bátor, felkavaró és eredeti mű.

Az ismertetőt írta: Gemma Cooper-Novack

Három cikk a Literán

Három genderes cikket is olvastam a héten a Literán, és továbbajánlom őket az IA olvasóinak:

Gender-konferencia Szegeden. (Már ajánlottuk, de soha nem árt többször is. Ma és holnap.)

Beszámoló egy irodalmazós LIFT-beszélgetésről. (LIFT = Leszbikus Identitások Fesztiválja.)

Interjú Jeanette Winterson Sexing the Cherry című regényének fordítójával. A fordítás még készül, nekem pedig ez a kedvenc JW-regényem, sőt, az egyetlen, amit igazán elragadtatottan olvastam annak idején. Szép genderjáték, test- és önelfogadásbarát, világelfogadásbarát szép szöveg, pompás idősíkkezelések.

L. Feinberg: Kőkemény

Hosszabb írás a könyvről a Literán, illetve a Könyvesblogban.

Leslie Feinberg: Kőkemény

Megjelent Leslie Feinberg Stone Butch Blues című regénye magyarul!

Leslie Feinberg: Kőkemény

Egy buccs élete New York Államban (bárokban, munkahelyeken, meleg barátok között és ellenséges közegekben) a Stonewall-forradalom előtt és után.

„Hőse valami olyasmit tud, amit rajta kívül kevesen; vagy tán senki más. Esete olyannyira speciális, normákkal és kivételekkel olyannyira nem mérhető, hogy kényszerűségből és mindennel dacolva, a saját megtéveszthetetlen személyiségénél kell megmaradnia. Nincsen más választása. S ugyanígy a szerzőnek, aki mögötte áll.”
Nádas Péter: „Ha férfinak születtél volna.” Magyar Narancs, 1996. december 19.

Ára 2500 Ft.

KAPHATÓ:
* a 13. LMBT Fesztivál idején a Művész Moziban
* az Írók Boltjában (Budapest, VI. Andrássy út 45.)
* az Ananda Könyvesboltban (Budapest, VI. Jókai u. 18.)
* Postai küldeményként is megrendelhető: bővebb információ e-mailben a kokemeny@interalia.org.hu címen.

Mindenféle nők

Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008 (3600 Ft)

Nagy várakozással kezdtem olvasni ezt a tanulmánykötetet, azután viszont hellyel-közzel értetlenül tettem le. Azt mindjárt gondoltam, hogy a tanulmányok sokfélék lesznek – éppen ezért voltam kiváncsi, milyen szerkesztői elvek és magyarázatok fogják majd őket egybe. De ilyen elvekről és magyarázatokról nem találtam információt a kötetben, és az egymás mellé helyezett szövegek sem nyújtottak támpontot. A kötetben megjelent tanulmányok ugyan két csoportba osztódtak (eszerint vannak az „egyéni” és a „csoportos” normaszegők), annak megállapítása viszont, hogy valakiket egyénnek tekintünk inkább vagy egy csoport tagjainak, nem mindig egyértelmű. Mitől „egyénebbek” a határátlépő nők a szociális munkában vagy a galeritag lányok, mint mondjuk 3 db meginterjúvolt leszbikus? A szerkesztők, úgy tűnik, nem nagyon „nyúltak bele” a szövegekbe: némelyik részben nyersen, vázlatosan, előadásszerűnek maradt. A címen értetlenkedtem még egy sort: nem látom, hogy a tanulmányok többsége a „női társadalom” szemszögéből vizsgálná az elemzettek kizártságát és befogadottságát, holott a cím szerintem ezt implikálja.

Node aztán elkezdtem egyenként nézni a kötetben szereplő írásokat. Sokfélék, tehát sokféle szakterület iránt érdeklődők találhatnak maguknak izgalmas szövegeket.

Kövér György Özv. Solymosi Jánosné dilemmáit tárja fel (a tiszaeszlári Solymosi Eszter anyjának életét); Horváth Sándor az 1960-as és ’70-es évek galerijeit elemzi, illetve a lányok szerepét bennük; Szilágyi Márton Vajda Julianna (Csokonai szerelme) viszonyát elemzi önnön múzsaságához. Bódy Zsombor tanulmánya a női egyenjogúság konfliktusairól szól a középosztályban a két világháború között; Juhász Borbála, Szikra Dorottya és Varsa Eszter pedig két szociális munkás (Földy Ilona és Göntér Zsuzsanna) életútján keresztül ír a nők szerepéről a szociális munkában a két világháború között.

Bakó Boglárka tanulmánya egy erdélyi kis cigány közösségről és benne Zsuzskáról, akit a többiek rossz nőnek tartanak, de ő tartja magát, ahogy tudja, izgalmas szöveg; Kovács Nóra pedig egy romániai magyar migráns nő beilleszkedéssel kapcsolatos nehézségeit mutatja be Buenos Airesben.

És ezután jönnek a „csoportos normaszegők”:

Az átmenet asszonyai Kolozsváron az 1920-as években (Bokor Zsuzsa); Szécsényi Mihály Prostitúció és bűnözés Budapesten 1918-ban c. tanulmánya ugyan különös feltételezéssel indul (csak úgy megállapítja, hogy mára „természetessé vált az egyenrangú, egyenjogú partnerkapcsolat”, arról mintha megfeledkezne, hogy továbbra is nagyon „természetes”, vagyis gyakori a nem ilyen), minden bizonnyal részletesen tárja fel témáját. (Azt nem állítom, hogy minden tanulmányt elolvastam.)

Pistyur Veronika A szingli lét dilemmáiról ír. Tanulmánya bevezetőjében azonban arról a dilemmáról van szó, hogy hogyan fogalmazzon meg egy hirdetést, amelyben magukat szinglinek valló interjúalanyokat keres. Azon, hogy mindkét szövegváltozata tartalmazza, hogy „nem feminista” lányt / nőt keres, úgy megdöbbentem (mert mit is jelent ez? hogy a feministák nem lehetnek szinglik? vagy PV szerint eleve azok, és így nem jönnének jól a mintában? miért ne lehetne egy szingli nő feminista, esetleg állatvédő vagy szörfrajongó?), hogy nagyon nem volt kedvem átfutni sem a tanulmányát, de azért megtettem. Megkapargat ezt-azt (statisztikai adatokat, életutakat, a gyerekszüléshez való viszonyt), aztán annyiban marad.
Csurgó Bernadett a budapesti agglomerációba költözött városi nőkről írt – az érthetetlen számomra, hogy ők mitől határsértők (egy közegben inkább a normát képviselik). Deutsch Szandra az ortodox judaizmusnak a női homoszexualitáshoz való viszonyáról ír – magyar példákat, meginterjúvoltható nőket persze nem nagyon talált.

Németh Barbara Leszbikus narratívák című írása három életútinterjú alapján szól leszbikus nőkről. A merítés kicsi, tanulság nincs, a legfiatalabb nővel folytatott beszélgetésének „tanulsága” pedig roppant zavaros és felületes. Így szól: „Júlia és így az általa megtestesített nő identitásának középpontjában leszbikussága áll, egész önidentitását leszbikussága köré szervezi, így önmegvalósításához annak elfogadása és felvállalása elengedhetetlen volt.” Mindezt azért gondolja a tanulmány szerzője, mert interjúalanyának fontos, hogy egy leszbikus szervezet tagja. De hogy hogyan lesz a tanulmányíró gondolkodása szerint egy nőből „nőtípus”, az rejtély. Ahogyan az is, hogy attól, hogy Júliának fontos a civil szervezetben való ügyködés, miért lenne ez az ő identitásának szinte egyetlen, minden mást elhomályosító eleme. Ez akkora sztereotípia, hogy jaj. Írná ezt vajon a szerző egy lelkes természetvédőről is, aki egyesületi tag? Vagy neki lenne más identitása is (családdal kapcsolatos, társadalmi osztály, képzettség, stb. alapján)? Pláne ha heteroszexuális lenne? Annyiszor hallottam már ezt meleg egyesületek tagjairól – hogy ez nekik a „központi identitásuk” (sőt, más identitásaik mintha nem is volnának, de legalábbis minden más eköré szerveződik), miközben ez akkora sztereotípia és olyan értelmetlen... Jaj.

Zonneke Matthée és Pető Andrea a holland és magyar nemzetiszocialista mozgalom nőtagjairól írt; Tesfay Sába pedig eritreai nőkről a fronton (az 1970-es évektől). Bódán Zsolt a teherbe esett lányokról írt tanulmányt a régi falusi társadalmakban; Tóth Eszter Zsófia tanulmánya pedig a „lányanyák” megítélésének változását elemzi a szocialista időszakban, pontosan és szépen.
Sárai Szabó Katalin a református tanító Szász Póla (1863-1947) életútját követi. Borgos Anna a hisztériáról szóló írásokat illetve diskurzust vizsgálja 20. század eleji kórrajzok tükrében; Mátay Mónika pedig nődandykről ír a 19. században.

Egy-két szerzőről sajnos nem tudhatunk meg semmit, mert kimaradtak a kötet szerzőit röviden ismertető fejezetből.

A szerkesztés tehát nem éppen tízpontos, de a tanulmányok között sokak számára akadhat érdekes mazsoláznivaló, gondolatébresztő, ötletadó vagy forrásanyag.

Olvasókör a vonaton - nincs tanulság

Nagyon sok időt töltök vonatozással, amiben az az egyetlen jó, hogy nyugodtan olvashatok. Ma délután egy fiatal sráccal ültem egy fülkében, és áldott csöndben és békében olvastuk egymásra gyönyörűen rímelő könyveinket.

Az én kezemben Betty Friedan The Feminine Mystique ("A nagy mítosz a női nemről") című darabja volt, a srác pedig Csernus doktor könyvét, A NŐt olvasta elmélyülten.

A Feminine Mystique (1963) nem csak alapmű, hanem könnyen olvasható, szórakoztató darab is (legalábbis angolul), nem hiába volt Friedan újságíró is a pszichológusi végzettsége mellett.

Dr Csernus Imre pop pszichiáter alkotása (2007) viszont igen sajátos stílusban íródott: a közös képviselőnk levelei jutottak eszembe, miközben A NŐ első 100 oldalán átrágtam magam (egyelőre nem jutottam tovább). Véget nem érő, zavaros mondatok sorjáznak elképesztő központozással, és ugyan a lényeget félkövérrel kiemelték az olvasók kedviért, egyes szavakat csupa nagybetűvel szedtek, nehogy lankadjon a figyelem... Persze Csernus doktor sokkal több a trágár szót használ, mint a közös képviselőnk, így legalább néhol szórakoztató lett a szöveg.

Az egyik kedvenc részletem, rögtön a bevezetésből (ajánlom a korrektorblog figyelmébe):

"Tény, hogy a könyv elolvasása senkit sem fog jobb nővé tenni. Felejtsük ezt el. Hangsúlyozom: az elolvasása. Az elolvasás lehet, hogy felhívja az emberek figyelmét bizonyos dolgokra, folyamatokra, lehet az, aki elolvassa akár férfi, akár nő - vagy ha elkezdünk másként gondolkodni, akkor hímnemű és nőnemű (erről a differenciálásról, hogy miért gondolom így, kicsit később ejtek pár szót). Az elolvasás egy bizonyos információtöbbletet fog adni. De azzal már illik valamit kezdeni a gyakorlatban, az illető életében." (Dr Csernus, 8. oldal)

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.