Család, karrier, "munkából kivett" nők

Nemrég, pár héttel a megjelenése után, meglepő cikket találtam a Népszabadságban. (Redőnyszindróma a címe, Ranschburg Jenőt mutatja be.) Persze csak azért meglepő, mert engem mindig meglep, ha valakik "a nők" ilyenségével-olyanságával magyaráznak valamit, illetve ha a nők munkavállalásának tulajdonítanak, ezzel indokolnak társadalmi jelenségeket. Meglep és balsejtelemmel tölt el -- nem véletlenül.

Ránki Péter cikke először egy jelenetet ír le 1944-ből. RJ-t, a nyolcéves kisfiút másokkal együtt a téglagyár felé terelik a nyilasok. Akik meg nézik őket az ablakokból, lehúzzák a redőnyt. Talán ez az alapja annak, hogy RJ célja az, hogy elősegítse az autonóm, határozott belső értékrenddel rendelkező gyerekek és felnőttek nevelkedését. Eddig nagyon is rendben van a cikk.

Hanem azután így folytatódik (egy interjúfélébe átcsapva):

– Veszélyesen neveletlen felnőttekkel találkozni manapság a játszótéren, vagyis a társadalomban. Jelentős társadalmi csoportok inkább problémáik kiszolgáltatottjai, mint urai, magatartásukat – benne a politikai kezdeményezőkét is – nem a tudás, nem az ész, hanem ösztönös késztetések, barbár tónusok, irracionalizmus jellemzi. Miféle erők, miféle hatások éledtek és miért? Miért nem lehet mozgósítani például az ön által a nevelés számára fölhalmozott muníciót? – kérdem a pszichológust.

– Kezdjük a családdal. Alapvető baj van a férfi-nő szerepekkel, a nővel az otthonon kívül, a férfival az otthonon belül. Ezek egyik aspektusa a család értékvesztettsége. Ha például kimondom azt a szót, hogy karrier, mindenki otthonon kívüli dologra gondol, senkinek se jut eszébe, hogy otthonon belül is lehet karriert csinálni: egészséges, jól szocializált, az életben jól működő embereket fölnevelni. Felbillent a pálya, valahol alul, észrevehetetlen szinten van a család. A többség kifelé vágyik belőle. Ma tíz házasságból hat válással végződik, a maradék négyből kettő nagyon súlyos konfliktusokkal működik tovább. Ebben a családban magára marad a gyerek. Nagy probléma az is, hogy mivel a nő a családon kívüli karrierre szocializálódott, ha eljön az ideje, nem tud mit kezdeni a gyerekkel, és a gyes által biztosított idejével. A jelenséget – a munkából kivett, gyerekével összezárt anya lelki rongálódását – négy fal konfliktusnak nevezi a szakirodalom.

– Sérül a szülő, sérül a család, magányos agyerekek, rosszul kirótt szerepek – fogalmazom címszavakba az elhangzottakat. – Van ennek köze ahhoz, hogy rémes késztetések alapján szerveződnek manapság – néha még egyenruhát is viselő – csoportok?

– Van. És riasztó, hogy békés, a társadalmi otthonosság élményét adni képes csoportok pedig egyre fogynak, már csak alig-alig vannak. Hát gyűlölet, antiszociális indulat kell ahhoz, hogy hatékony közösségek alakuljanak ki? Igaz, ezeket a nagypolitika jelenségei is inspirálják, mert jó részüket ugyancsak a gyűlölet mozgatja. Ez észellenes, irracionális folyamat, amit elmélyít a jelentős tömegek azon hajlama, hogy ösztönök alapján cselekedjenek, és mint a juhok kövessék a kolompzúgást, ha tetszik, a vezért.

A nácoid eszmék jelenlétének a társadalomban, a fiatalok között (is) az volna az oka, hogy a nők dolgoznak? Valaki kimutatta, hogy a dolgozó és / vagy karrierjüket is szerető nők gyermekei hajlamosabbak az irracionalizmusra, a nácoid csoportokhoz való csatlakozásra? A sok rossz házasság oka is az, hogy a nők dolgoznak és lehet karrierjük is? Valaki kimutatta volna, hogy azok a nők, akik dolgoznak szülés előtt, nagyon rosszul érzik magukat, ha otthonmaradnak a gyerekükkel, és ezért rosszul nevelik? És mi van azokkal a nőkkel, akik a gyereknevelés mellett is dolgoznak? Ők nem nevelhetnek jól gyereket? Ugyan már! RJ tényleg azt akarja mondani, hogy a társadalom bajainak gyökere az, hogy a nők dolgozhatnak és sokan szeretnek is dolgozni? A férfiaknak pedig semmi szerepük sincs a családban, a gyerekeik szocializálásában? És amikor a nők még nem dolgoztak? Akkor minden rendben volt a szocializációval? Rémes hivatkozás, tudom, de a cikk vége éppen ezt mondja: "1944 ősze volt. A kisfiú, ahogy nézelődött, le-lemaradt a többiektől. Egy 14 év körüli srác lelépett a járdáról és belérúgott." Őt vajon ki szocializálta? Meg a többi hozzá hasonló akkori fiatalt? Akkor azért még nem volt tele az ország dolgozó, karrierjüket szerető nőkkel.

A "nagypolitika feszültségei" mellett nem lehet máshol keresni a problémák gyökerét? Csak a nők munkavállalásában? Akkor miért van az, hogy amerikai felmérések szerint a munkahellyel rendelkező nők boldogabbak, mint a többiek? Vajon mi a jobb a gyerekeknek: ha az anyjuknak van a családon kívüli élete is, és boldogabb, vagy ha nincs, és frusztráltabb? És miért is tenne az jót a világnak, ha a nők az otthoni munkát tartanák "a karriernek"? Kinek tenne jót? RJ azt nem elemezgeti, holott nagy nemzetközi szakirodalma van, hogy a férfiaknak és a családoknak mennyire jót tesz, ha kiveszik a részüket a család életéből, és nem csak a karrierjükre gondolnak. Ha megvan a munkamegosztás: az értelmes élet lehetősége a társadalomban és az idő az együttlétre otthon. Szerintem ehhez éppen a nők munkavállalása (is) szükséges -- no és a férfiak részvétele a családban.

Nagy, nagyon nagy hiba ezt az érvelést (nem mellesleg: alátámasztatlan érvelést) sulykolni a Népszabadságban. S még az is vele a baj, hogy éppen az irracionalizmusban elveszett nácoid gondolkodású emberek eszméit támasztja alá. Többnyire ők is éppen azt mondják, hogy a nőknek megvan a helye: otthon.

Ez a cikk egyébként nyilvánvalóan nem elsősorban interjú, hanem afféle riport keretébe ágyazott interjú. Nem biztos, hogy minden benne van, amit RJ mondott, és nem biztos, hogy csak az van benne, amit RJ mondott. De amit a cikk, úgy ahogy van, sugall, az biztosan kifejtetlen, alátámasztatlan, könnyen még tovább egyszerűsíthető, ártalmas, mert irracionális érvelés.

Megfosztva, avagy feminista félelem?

Megjelent az eheti ÉS-ben Joó Mária és Huszár Ágnes válaszával együtt - Fuchs Anna cikkére reagáltunk.

Az én válaszom:

" „A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától” – idézi Fuchs Anna Ayn Randot. Nagyon is egyetértek. Cikkében Fuchs Annának viszont sajnos nem sikerült elkerülnie a szerinte posztmodern feministákra jellemző személyeskedést, akik a nekik nem tetsző véleményeket bizonyos nézőpontnak tulajdonítják (a fehér férfinak). Fuchs Anna csak ennyit ír: „Mulvey hisztérikus programja”, és szerinte ebben a megfogalmazásban semmilyen nézőpont-tulajdonítás nincsen, kritikája szigorúan szövegeken alapul. De hagyjuk a személyeskedést, csak még egyet: valószínűleg félek a szavaktól, mikor azt merem állítani, hogy a „hisztérikus” jelző Fuchs gondolkodásmódját tükrözi.
Fuchs szerint a kifejezés szabadságához tartozik, hogy a nők szexuális tárgyként szerepelhessenek a reklámokon, és így ésszerűtlen betiltani az ilyen reklámokat, mert azok az egyén „klasszikus” szabadságjogán alapulnak. Ám Fuchs arról nem ejt szót, hogy ki ez az egyén (szerinte lényegtelen, hogy általában ki szokott ábrázolni kit) – lényegében nem a nő, hanem a reklámipart (is) irányító férfi. De hát Fuchsnak bizonyára természetes, hogy a férfiakat nőkkel kell megvásárolni: magukra vessenek a nők, amiért nem reklámoznak férfiakat szexuális tárgyként, hogy megvásárolhassák a nőket. Ugyanis bizonyára ez lenne a méltó reakció Fuchs szerint. Cikkében Fuchs azt állítja többek között, hogy a posztmodern feministáknak nyelvvel is való foglalkozása ezen feministák félelmét jelenti a szabadságtól, és hogy küzdelmük a férfiuralom ellen sem áll másból, ellentétben más feministákkal, mint a szavakkal való hadakozásból. Nem szeretném, mert nem tudom magamat körülhatárolni, hogy milyen feminista vagyok. Nekem elég annyi, hogy a nők jogaiért küzdök, és azért, hogy ne legyen patriarchátus. Nagyon sértőnek találom Fuchs szembeállítását, mely szerint a nők „igazi” elnyomása egy általa idézett szomáliai eset, míg Nyugaton a nőknek egyáltalán nem valósul meg semmilyen elnyomása. Valójában Fuchs, különbséget téve kultúrák között, egyes elnyomásokat lényegtelennek nyilvánít, másokat meg nem. Sajnos nyilvánvaló, hogy vannak olyan országok, ahol a nőknek, a nőnek sokkal több mindent szabad, és vannak olyanok, ahol a mai napig semmit. Ez utóbbi ellen nem küzdeni, nem összefogni, nem tudomást venni róla a nőknek és férfiaknak szörnyű lenne. Nagyon nem lényegtelen kérdés, hogy a nők közösségének, a nőknek egyes országokban mit szabad és mit nem. Az idézett szomáliai példa is „ezen múlik”: benne mihez volt joga (semmihez) a kislánynak, őt hogyan kezelték a valószínűleg férfi bírák. Fuchs szerint bűn közösségi jogokat követelni a nők számára. Szerintem pedig, ha egy jogot közösségi alapon tagadnak meg egy egyéntől (csak azért nincs ehhez vagy ehhez jogod, mert nő vagy, azaz a nők közösségéhez tartozol), akkor ezt a jogot közösségi alapon kell felállítani. Egy kisebbség esetében nincs értelme különválasztani a személyt a közösségtől, személyes jogokat a közösségi jogoktól. Ha nekem, mint személynek, aki nő vagyok, kevesebbet szabad, csak azért mert nő vagyok, akkor azon a helyen a nők közösségének is kevesebbet szabad, csak azért, mert ők nők. A Rand-idézetet alkalmazva a férfi többségnek nincs joga ahhoz (sem), hogy megfossza nők kisebbségét attól, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy őket szexuális tárgyként ábrázolják, olyanként, mint akik a férfiak igényét elégítik ki. Márpedig ha akár a mindennapi élet, akár az azt/annak mentalitását valamiféleképpen tükröző, arra rájátszó reklámok a nőknek ilyen szerep-redukciót kínálnak, akkor a férfiak ezekben megfosztják a nőket a kifejezés szabadságától, és egyféle szerepet kínálnak fel nekik. Nagyon jó konkrét példa erre a „Play” márkanevű óvszer, amin még csak nem is egy pár, hanem egyetlenegy nő reklámozza az óvszert. (Férfiakkal miért nem reklámozzák az óvszert?) Elég könnyű a termék neve és a szexisnek ábrázolt nő közt összefüggést találni. De Fuchs szerint mindez az egyén, történetesen a férfi kifejezésjogához tartozik, természetes, hogy így van, és így is kell maradnia. Szerintem sem a reklám, sem a való élet nem lényegtelen, és egymástól nem elválasztható kérdés: a reklám a való életet tükrözi. És bizony, sehol, semelyik országban sem állítható, hogy a nők ne lennének elnyomva ilyen vagy olyan mértékben. Magyarországon is az a természetes, a nagy átlagra jellemző, hogy a nő főz a család minden tagjára. A nő marad otthon a gyerekekkel, mert a nő kap kevesebb fizetést, és mert ez a természetes női szerep, az alapértelmezés, a „default” mind a férfiaknál, mind a nőknél. (Csak egy hivatkozás a sok közül: http://nol.hu/belfold/lap-20090317-20090317-19) Az pedig, hogy a férfi hősök is szépek, még nem elég ahhoz, hogy ne tudjuk, a mai napig a filmekben (is) elég általános, hogy a gyerekekkel a nő marad otthon, a nő várja a férfit meleg étellel, és ha fordítva lenne, akkor az nem lenne szokványos, talán még mindig viccesnek is hatna (lásd pl. A három férfi és egy bébi esetét - rendezte Leonard Nimoy, 1987 -, ahol a helyzetkomikum éppen azon alapul, hogy a három férfi egyedül marad a kisbabával). A teljes jogegyenlőség, a választás joga ahhoz, hogy nekem, mint nőnek, milyen és melyik szerep a jó, még mindenhol messze van, és minden országban küzdeni kell az ellen, hogy ezt férfiak határozzák meg. "

Talán hasonló vita lesz ismét kibontakozóban az ÉS hasábjain, mint annak idején a magyartanításról? Én úgy látom, hogy az előző ÉS-beli "nős", női szerzős vitához képest nem sok minden változott, sem az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok, sem a szerzők többségének hozzáállásában. Az antifeminizmus megmaradt, a feminizmus mint ellenség, ami fenyegető, és ami ellen küzdeni kell, szintén. És természetesen a felsorolt foglalkozásnevek alatt nőket is és férfiakat is értek vegyesen.

Tudós a Nőről

Ma takarítás közben a rádiót hallgattam, és mondhatom, tágas tudományos horizont nyílt meg előttem.

Emberünk a legjobb ismeretterjesztő újságíró díját is elnyerte nemrég, a napokban volt a születésnapja és a jövő héten Lőrincen élőben is meghallgathatjuk sziporkázó okfejtését (lásd alább) arról, hogy mennyire idegenkedik is ő a nőktől... bocs, pardon, hogy miért is látják a nők más színben a világot, mint... ő.

Figyeljetek (és ne fukarkodjatok az elismeréssel, amiért fogtam és legépeltem a hallottakat):

*****

Lukács Béla az Info Rádióban.

(A 2009. április 4-i adás archív felvétele alapján a nőről szóló rész szó szerint lejegyezve.)

LB: „…Például a férfi és a nő közötti különbség az egy nagyon érdekes dolog. A férfi és a nő közötti különbség ugyanis nem úgy néz ki, ahogy általában a nők gondolják, és nem úgy néz ki, ahogy általában a férfiak gondolják, és nem úgy néz ki, ahogy általában a politikusok gondolják, de valahogy kinéz. Például a férfiak színlátása és a nők színlátása különbözik, amikor különbözik. Na de hát az emberré váláshoz is a genetika adja az egyik választ.

Mert ha tanulmányozzák a kromoszómákat, akkor meg lehet állapítani, hogy körülbelül mikor váltunk el a csimpánztól, és meg lehet vizsgálni a genetikai anyagot, és az ad egy választ.

Riporter: És a férfiak és a nők közötti különbség esetében ez hogy néz ki?

LB: Először azzal kezdeném, hogy állítólag valamikor a 60-as években ... hát akkor voltak ilyen feminista nagygyűlések Amerikában, amikor melltartókat égettek, meg mindenféle, egyszer azt mondta a szónok ... nő – természetesen –, hogy lássuk be, hogy férfi és nő között egészen kicsi a különbség. S akkor a hallgatóságból valaki felkiáltott, hogy „Éljen az a kicsi különbség!”. Namost a dolog nem nagyon valószínű, mert az ilyen beállítottságú nő nem ment el akkor feminista gyűlésre, de nagyon jól hangzik. Bizonyos szempontból nagyon kicsi a különbség. Bizonyos szempontból: ég és föld. A kedvenc példám erre az: láttam egy fényképet, amin Jane Goodall, ő az a csimpánzkutatónő…

Riporter: ...többször járt Magyarországon is …

LB: … igen, és vad csimpánzokat vizsgál, nem tudom, negyven éve, Tanganyikában. A táborban meglátogatja őt a barátnője, elhozza a kicsit, úgy egy éves, vagy micsoda, és megmutatja…

Riporter: … A csimpánzot…?

LB: … hát igen, a barátnő csimpánz. A Jane Goodall, ha intellektuális életet akar élni, akkor a tábor bennszülött őreivel beszélget, mert a csimpánz nem tud beszélni.

Ha viszont a csimpánz a gyerekét akarja mutogatni vagy ő meg akarja nézni, tehát akkor a két nő kommunikál egymással.

Miért? Azért, mert a férfi-nő különbség körülbelül 190 millió éves a törzsfejlődésben, az ember-csimpánz szétválás az ötmillió év, a beszéd viszont mondjuk százezer év. Tehát beszéd szempontjából a Jane Goodall és a tábor férfi őrei jobban hasonlítanak egymáshoz.

Viszont gyerek szempontjából, hogy úgy mondjam …

Riporter: Az ösztönök szintjén?

LB: … szinte semmi különbség sincs a Jane Goodall és a csimpánzmama között, mert ötmillió éve váltak csak szét a vonalak, míg a gyerekgondozás az 190 millió éves. Tehát ugye bizonyos szempontból nem számít, hogy valaki férfi vagy nő, vagy csak nagyon keveset számít, bizonyos szempontból ég és föld.

Riporter: A színlátásban mi a különbség?

LB: Hát a színlátásunk úgy működik, hogy van három különböző érzékelőnk a retinában, tehát azon az ideghártyán, ami a szemben van. Ezt úgy szokták mondani, hogy van egy vörös-, egy zöld- meg egy kékérzékelő. Tehát rövidhullámú, középhullámú, hosszúhullámú… a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb, mert van egy negyedik is, de azt most felejtsük el, az az éjszakai látásra való. Ebből a vörös és a zöld festéket leíró gének az X kromoszómán vannak. X kromoszómája a nőnek 2 van, a férfinak 1. Ebből az következik, hogy a férfinak mindig csak 1 zöld és 1 vörös szemfestéket (???) leíró génje lehet, viszont a nőnek lehet az egyikből 2, a másikból 2, történetesen még mind a kettőből is lehet 2. Ezért vannak négyszínlátó nők. Például az egyik kolléganőm csalhatatlanul meg tud különböztetni két különböző zöldet. Én is meg tudom különböztetni azokat a dolgokat, amiket mutat, mert az egyik egy kicsit kékesebbnek látszik, mint a másik, de ő azt mondja, ez nem kékesebb, ez egy egészen más zöld. Egyébként kimérték laboratóriumban, és tényleg lát valamit, tehát nem csak úgy kitalálja. Két zöldje van. Az egyik x kromoszómán az egyik gén, a másikon a másik, egy kicsit különböznek, ezért ő nem három alapszínből rakja össze – ugye: színes fényképezés, színes tévé és így tovább – tudjuk, hogy három színes fényből mindent ki lehet keverni. Nem lehet mindent, mert ő, ugye, panaszkodni szokott, hogy a televízióban minden lomb-zöld, és kerítés-zöld nincs is. Hát persze, hogy nincs, mert olyan színes izét a televízióba nem raknak be (???). A színes tévé-adás, az három színnel megy.

Riporter: Ennek van gyakorlati jelentősége, hogy a nők többféle színt képesek adott esetben látni? Vagy ez csak érdekesség?

LB: Én nem vagyok nő, tehát én nem tudom, hogy egy nőnek mi a gyakorlati jelentőség ebben. Mindenesetre egyes nők úgy tudnak öltözni más nőknek, hogy azok észrevegyék, hogy ők sokkal szebben passzítják össze a kerítés-zöldet a kékkel, és nem tudom mi, miközben van egy csomó nő, aki ezt nem látja. A nők többsége háromszínlátó, úgy tűnik, genetikai vizsgálatokat már csináltak. Kisebbség az, amelyik négyszínlátó, de a kisebbség például egymásnak tud öltözni. És akkor a többieket ki tudják nevetni maguk között. A férfiakat pedig ennél egyszerűbb dolgok sem érdeklik a színekben olyan nagyon. Tehát ők azt szokták mondani, hogy a nők nagy feneket kerítenek az egésznek, hogy mi illik mihez… nem tudom, hogy gyakorlati haszon van-e. De előbb-utóbb a tévéadásokat át kell állítani legalább öt színre. És akkor mindenki majd olyan tévét vesz magának, amelyik az ő szeméhez van hozzápasszítva.

Wikipedia: Lukács Béla (Budapest, 1947. április 2. – ) magyar elméleti fizikus, polihisztor. Kutatási területe elsősorban a relativitáselmélet és a kozmológia, de magát inkább relativistának tartja. 1970 óta a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének főmunkatársa. 1988-ban lett az MTA doktora. Közérthető, laikus számára is érdekes előadásairól ismert. A Mindentudás Egyeteme mintájára létrehozott Mindent Tudás Főiskolája keretében számos előadást tartott, sokféle témakörben. Országosan ismertté az ATV-n futó Friderikusz most! című műsorban való rendszeres szereplése tette.

*****

Remélem, nem csak én világosodtam meg.

Mindig mondtam, hogy nagy dolog a tudomány. Itt van például ez a kitűnő fizikus, aki a számomra kimondhatatlan nevű fizikai szakterületeken kívül, amelyeknek igazoltan felkent tudora, még az égvilágon minden máshoz is ért. És ez nagy szerencse, mert mindemellett még bő ismeretterjesztői vénával is megáldotta őt (na és minket mennyire!!) a sors.

Megtudjuk például, hogy a nők - egyszerű okból: azért, mert a nemek 190 millió évvel ezelőtt differenciálódtak, az ember pediglen csupán 5 millió évvel ezelőtt vált el a csimpánztól - nőként sokkal közelebb állnak a csimpánzanyához, mint ... mint mondjuk gyermekük apjához. Beszélgetni azért biztos jobban tudnak vele (ha egyáltalán szóbaállnak még egymással), föltéve persze, hogy amaz legalábbis őr a táborban, amelyben tartózkodnak épp, mert - tiszta sor: - a beszéd csak százezer éves.

Szerintem nagyon logikus és megvilágító eszmefuttatás. Látszik, hogy komoly fizikus, s nem holmi melltartóégető feminista fogalmazta meg.

Úgyszintén a természettudományok mélyreható ismerete és gyakorlata húzódik meg a megállapítás mögött, miszerint a nők (legalábbis némelyik, L.B. fizikus mindenesetre tutira nem) többféle zöldet is képesek megkülönböztetni, s ezzel sikerrel tudnak egymás orra alá különféle színű borsokat törni - no persze csak azon kiválasztottaké alá, akik, génjeik kedvező állása folytán, úgyszintén meg tudják állapítani, hogy most L.B. fizikus tisztán zöldfülű a női nem vonatkozásában vagy csak türkiz.

Itt most egyébként segítségre szorulnék. De beírtam a címkék közé L.B. fizikus nevét, úgyhogy ha rákeres a saját nevére (és fog!), biztos megtalálja a bejegyzésemet, s majd megválaszolja okosan a kérdést.

Mert ha a vörös meg a zöldszínreceptor génje az X kromoszómán van (és hol van vajon a kéké??), amiből minden nőnek 2 és minden férfinak 1 van, akkor miképp állhat elő az, hogy NEM MINDEN nőnek van öszesen 2-2 zöld és 2-2 vörösszínlátó receptora? Márpedig L.B. fizikus szerint a nők nem mindegyike lát négyszínt (és miért nem ötöt, ha egyszer vörösből is 2 van neki?), csak bizonyosak, mégpedig azok, akiket arról ismerünk meg, hogy (szigorúan egymásnak) mindenféle öltözési, szín-összeválogatási trükköt eszelnek ki, hogy jól felbosszantsák egymást. Ezek a sokszínlátók! Nem csoda, ha a szegény fizikus el sem tudja képzelni, mi jó lehet abban, ha az ember többféle zöldet lát. (Vagy kéket-zöldet. Vagy csillagokat.)

Különben örülök a hírnek. Pár évvel ezelőtt Réz Pál, a Holmi főszerksztője, kitűnő irodalomtudós, műfordító magyarázta nekem, L.B. fizikushoz hasonlóan a történelem szemétkupacában kurkászva találomra, hogy a nők alig-alig alkalmasak festőnek. Na, gobelinesnek csak-csak, de igazi jó nő-festőt - ne is haragudjak - nem tudna mondani. És ugyanez a helyzet a zeneszerzéssel. Ő, higgyem el, nagy tisztelője a női nemnek, úgy is mondhatná, imádja a nőket, de meg kell adni, egyetlen megveszekedett Mozart vagy Beethoven nem telt ki tőlük. Igaz vagy nem?

Most meg megtudjuk, hogy Rembrandtok, Leonardók, Botticellik, ha-ha! és Kandinszkijok! - kutyafüle.

Jönnek majd az égetettmelltartójú feminista vámpírok és teret engednek a női alkotásnak egy szép napon. És akkor olyan színorgia lesz itt, hogy csak na!

Igaz, szegény Y kromoszóma-verte férfiak nem fognak látni belőle semmit...

Igazi vagy?

„Igazi vagy?” – teszi fel a kérdést a mind műfajilag, mind tartalmilag legkülönfélébb írásokat magába foglaló esszégyűjtemény. A kérdések középpontjában „a nő” áll, és mivel ez így van, a kötet legtöbb írása az elkülönítés felől fogalmazza meg álláspontját, nézőpontját. A kötet egyik részében túlnyomórészt a Feldmár András által alapított Nők Iskolája lejegyzett előadásai vannak, míg másik felében az ezen iskola által kiírt Helene Cixuos-pályázat nyertes írásait olvashatjuk. A „Test” fejezet írásai a legalkalmasabbak az esszencialista elkülönítésre, lévén talán a biológiai test a legadottabb, a legnehezebben változó. (De elég csak Feinberg „Kőkemény”-ét elolvasnunk ahhoz, hogy ezt az „adottságot” is rögtön átmenetibbnek tudjuk látni…)

A „Test” fejezet első írásai Feldmártól származnak: írásait ismerem és szeretem. Mégis kétségekkel – a könyvnek a „mersz kételkedni?” is kérdése az „igazi vagy?” mellett, ahogy azt Büky Dorottya, aki Bernát Orsolya és Feldmár mellett szerkesztője a könyvnek, előszavában olvashatjuk – olvasom azt, hogy (maradván a szerző által idézett angol nyelvi példánál) a „beauty” ill. a „beautiful” jelzőt „ma is csak nőkre, csecsemőkre és tájakra vonatkoztatva használják, soha nem férfiakra”. Miért nem „szoktuk” (és ki nem szokta?) pl. férfiakra is használni, miért nem „mondjuk” (ki nem mondja?) azt, hogy „gyönyörű férfi”? Nem csak a nézőpont (ti. heteroszexuális férfi lett megint az alapeset) különbségéről van-e itt szó? Ez egyik apró kritikai megjegyzésem, a vonatkozó részben a nő – férfi (és amit általában ugyanígy adottnak veszünk, hogy ti. a nő a férfihoz, férfi a nőhöz vonzódik…) társadalomban konzervált, fenntartott dichotómiáját látom megnyilvánulni. (Ahogy a nyelvben is lépten-nyomon találni ilyeneket: „férfias határozottsággal”, hogy éppen a könyvből idézzek.)

Hoppál Bori ugyane fejezetben a női orgazmus, női prosztata, női nemi szervek beszéltebb témák mellett arról ír, hogy a menstruáció a társadalomban hogyan válik tabuvá, tiltottá vagy elnyomottá: a „tisztább, szárazabb, biztonságosabb” (reklám)szlogen, vagy a nem újrahasznosítható menstruációs „termékek” léte könnyen kelti azt az érzetet, mintha a menstruáció valami tisztátalan, koszos, lucskos és bizonytalan, a nőt (még jobban) elbizonytalanító valami lenne. Hoppál a menstruációt messze nemcsak testi történésnek tartja, hanem egy lassabb, passzívabb, befelé fordulósabb periódusnak a ciklusban, egy meditatívabb létezésnek, mikor a test erőt gyűjthet és regenerálódhat. Mindennek megélésére azonban a társadalomban nincs lehetőség, ott ugyanúgy „pörögni” kell mindig, és tulajdonképpen a testem ez ellen a pörgés ellen tiltakozik a „hagyj nyugton, hagyj pihenni”-vel. A szülésről szót ejtvén láthatjuk, hogy létezik egy technokratikus, férfiközpontú, medikalizált helyzetet teremtő szülésmodell, és emellett ott van a holisztikus, nőközpontú látásmódja a szülésnek, amely a szülést nem medikalizált kontextusba helyezi, arról nem mint egy vészhelyzet elkerüléséről beszél.

Szendi Gábor jelen könyvben az, aki a leegyszerűsítőbb elképzeléseket adja írásában. Szemlélete szerint a nőé egyebek mellett a szülés és a nevelés. Abból kiindulva, hogy ha a természet nem „tesz” semmit, az agy női agy lesz, a férfi agy kialakulásához pedig bonyolult átalakításokra van szükség, két folyamatot nevez meg: a defemininizációt (női vonások aktív törlése), és a maszkulinizációt (férfi vonások kialakítása). Kilmartin nyomán (The masculine self! – ez ugyanolyan szegregáló, az átmeneteket nem hangsúlyozó cím, mint amilyenné ezen rövid írás nyomán Szendi elmélete válik) két grafikont tesz közzé. A grafikon „női részét” vizsgálva pl. azt állapíthatjuk meg, hogy a homoszexuális és biszexuális nők egy része nagyon defeminin, a másik részük nagyon maszkulin. Tehát akárhonnan nézzük, mindenképp maszkulinok a homoszexuális és biszexuális nők? A heteroszexuális nők pedig azok, akik a legkevésbé defemininek vagy maszkulinok? (A grafikont nézve ez is kikövetkeztethető…) De ugyanígy következtethetünk a grafikon szegregált „férfirészét” vizsgálva is: eszerint a homoszexuális és biszexuális férfiak a legkevésbé defeminizálódnak (azaz a leginkább megmaradnak náluk a női vonások). Szendi olyan kategóriákat is használ, mint „férfiakhoz vonzódó transzszexuális” és „nőkhöz vonzódó transzszexuális”, ill „a szexuális transzszexuális” (sic!), utóbbinak definicíója érdekelne, előbbiek pedig nem igazán elfogadható kategóriák, mivel a szexuális orientáció és a transzszexualitás függetlenek egymástól, azaz „azt kell megmondani”, hogy transzszexuális férfiról vagy transzszexuális nőről van-e szó, nem pedig, hogy kikhez vonzódik. Szendi szegregációját fenntartva továbbviszi kategóriáit: a fiúk/férfiak nála mind a fémjátékokat szeretik, a verekedést, és durva játékokat; racionálisabbak és logikusabb gondolkodásúak, jobb a vizualitásuk és térlátásuk; míg a lányok/nők gyűjtögetők, gyereknevelők, kooperálnak, beszélgetnek, emocionálisak, puha plüssjátékokat szeretnek., agyuk, a női agy empatikus, míg a férfiaké rendszerező és rendszeralkotó. Az empatikus agy gyakorlatias, emberközpontú és anyai stílusú: védelmező és segítő, míg az apa(i stílus) rendszabályozó és fegyelmező. A társadalmi nem fogalma: az a ma már tudományban evidens dolog, hogy ti. olyanná leszünk, amilyenné tesznek minket, Szendi tudományos igényű írásában teljességgel eltűnik, pedig a vizsgált témában egyáltalán nem lehetne elhanyagolható.

A könyv következő fejezetében a Szeretet köré épülnek az írások, és amellett, hogy a határokról sokszor (a legtöbbször) úgy esik szó Feldmár szeretetet és vágyat, akaratot és szexet boncolgató írásában, mint aki úgy Másik, hogy velem ellentétes nemű, létfontosságú tudást meríthetünk a szerzőtől a szeretet, a vágy, és az akarat természetéről. Feldmár következő írása pedig a szeretet csodájáról szól, pl. arról, hogy az iskolában azt nem tanítják: „nem lehet valakit, akivel együtt él az ember, CSAK szeretni”.

Mester Dóra Djamila írása nagyszerű. A melegségtől és a társadalmat övező titkoktól, normáktól eljut ahhoz, hogy hogyan is lehetne teljesebb szexuális életet élni, hogyan tudjuk megélni a szexualitást a maga teljességében. Mint írja, a „”klasszikus” nyugati férfias férfi és nőies nő kettősére épülő társadalmi modell kiüresedett csontos vázként szurkálja testünket”, és amíg a nő és férfi ellenségek, addig nehéz kiegyensúlyozott szexualitásról beszélni. A szexben Mester szerint mindenképpen segítség, ha úgy tekintek nőre és férfira, mint nagyon hasonló lényekre, akik képesek együttműködésre és intim kapcsolatok kialakítására. Mester a szex-pozitivizmust támogatja, ami szerinte annyit tesz, mint elfogadni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje meg szexualitását, ahogy akarja. Ebből következik, hogy ami nekem jó, az nem feltétlenül jó neked is. De fontos, hogy én tudjam, nekem mi a jó, és ezt merjem veled megosztani.

Yvon Myoken Bec René Girard mimetikus elméletét ismerteti velünk. Girard könyvében, „A romantikus hazugság és a regény igazsága”-ban azt állítja, hogy függőleges közvetítésnél a modell az az ember, akinek a vágyát imitálod. Csak a vágyát utánzod, nem őt – ahogy pl. Julien Sorel tette ezt Napóleonnal. Érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha ez a modell a közvetlen világodba kerül, pl. éppen a legjobb barátod. Akkor az történik, állítja Girard nyomán Bec, hogy megjelenik a rivalizálás. Másképpen: a tükörneuron olyan neuron, ami akkor aktivizálódik az agyban, ha a másik cselekvését szemléljük. A rivalizálással megjelenik az erőszak is, és az emberiség történelme sem szól másról, ahogy a mítoszok, vallások sem. Bűnbak, kollektív vádak, üldözések. A kollektív gyilkosság csak úgy működik, ha az áldozatot bűnösnek kiáltják ki, erre a mechanizmusra a Biblia is rámutat: ha tudod, hogy az áldozat vétlen, akkor nem működik. Girard nyomán Bec azt írja, hogy többé nincs olyan mechanizmus, ami megvédi az emberiséget önmaga erőszakosságától. Olyan szinten vagyunk, ahol az utolsó bűnbak maga a kereszténység, és ez az utolsó korlát is, ami visszatart az erőszak teljes szabadon eresztésétől. Az emberiség a mimézis, az utánzás által elpusztítja önmagát. Mikor az utánzás a riválisra irányul, az gyilkossághoz vezethet, mikor önmagad ellen fordítod, az pszichózis vagy skizofrénia, írja Bec. A terrorizmus időszakában már lehetetlen megtudni, hogy hol fog megjelenni az erőszak, a legnagyobb erőszak, az atombomba, emberek kezében van. Nem tudjuk, mi fog történni, új helyzet előtt állunk. Az emberi erőszak és a természeti erőszak eggyé válik a bolygó felgyorsult pusztulásában, és Girard szerint csak a mimetikus igazságra való ráébredés ébresztheti fel csak az emberiséget. Vagy a zazen. Mikor „mindent abbahagysz, és meglátod, mi történik.” Hogyan térhetünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol mindenki mélyen találkozhat beszéd nélkül? – kérdi Bec. A szessinben összegyűjtődik, összeszedődik a tudat. El kell engedni a gondolatokat, nem várni semmire, csak ülni és lenni: itt és most. A nem elérő, nem nyerő tudatról van szó, mikor a nem vágyakozásra vágyunk. Ez az, amit nehéz, de mindenképp érdemes elérni…

A harmadik fejezet címe: „Itt és most”. A fejezetet bevezető írásában Feldmár azt írja, hogy négyen vagyunk az ágyban: a te nőd és férfid, az én nőm és férfim. Mind a négy formában ki kell jönnünk egymással.. Második, fejezetbeli írásának középpontjában a Philip Larkin költő által használt, pénzre vonatkozó „megfagyott vágy” áll.

Sterk Barbara rövid írásában a technikai felfedezéseket kísérő retorikákat veszi szemügyre. Akár az internetet, akár a távírót, telefont nézzük, a köréjük ágyazódó narratívák hasonlítanak egymásra: pl. indokolatlan optimizmusukban, vagy a technikai haladás pozitív következményeibe vetett hitükben. A jövő pedig mindig aktív ágensként szerepel, mint aki már előre kialakította magát, és az embereknek csak hátra kell dőlniük és élvezniük.

Lelkes Zoltán jobbára a pénzről ír, hangsúlyozza a nők kisebb keresetét: diplomás nők is átlag 27,4%-al kevesebbet keresnek, mint diplomás férfi munkatársaik. Lelkes a pénzzel kapcsolatban a „flow”, azaz áramlatélmény megvalósulásának feltételeit, a tudás és a mozgástér egyensúlyát szorgalmazza. Ha ez megvalósul, akkor ugyanis az egyén is képes boldog lenni. Fel kell készülni az öngondoskodásra a pénz kontrollálásával és a megtakarítással, a befektetésekkel. Lelkes hasonlóan fontosnak látja az önismeretet is: rögzítsük, hogy mik a céljaink, mi a munkánk, és hogyan látjuk a kockázatot. Erre különböző stratágiákat ad meg.

Végezetül pedig a nyertes pályázatok előtt Büky Anna előszavát olvashatjuk a kreatív írás, az írástudás/-képesség fontosságáról, majd Jakab Gyöngyi, Daróczy Gabriella, Gál Éva, Grossman Eszter, Bereményi Réka, Hoppál Bori és Singer Magdolna írásait olvashatjuk a kötet végén.

Ami pedig engem illet: kétségeim és a fenntartásaim változatlanok.

Deregulák

A kormány szeretné, ha az új polgári törvénykönyv (Ptk.) 2010 januárjában életbe léphetne, és ezért az MSZP úgy tűnik, engedményeket tesz -- erről ír a HVG legfrissebb száma ("A közöny regulái" -- még nem elérhető a neten).

A cikk szerint a kormánypárt kihátrál az új Ptk. egyik "legnagyobb vihart kavart újítása, a házastársi hűséget mint törvényi kötelezettséget a hazai családjogból törölni kívánó kormányjavaslat mögül". (Az eddigi tervezet a házastársak együttműködési és támogatási kötelezettségét tartalmazta.) A javaslat ellen tiltakozott a FIDESZ és a KDNP, no meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik bizottsága, a Hit Gyülekezete és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is -- ők mind ragaszkodnak hozzá, hogy ez a keresztény házassági jogból a modern magánjogba átszármazó passzus, a szexuális hűség előírása benne maradjon a Ptk.-ban. (De vajon miért? Komolyan azt gondolják, hogy ha a házastársi hűség kívánalma ott áll egy törvényben, majd kevesebben létesítenek házasságon kívüli szexuális kapcsolatot?)

Ennek jelentőségéről ír a Háttér Társaság a Melegekért (A Háttér Társaság a Melegekért véleménye az új polgári törvénykönyv parlamenti vitája kapcsán összehívott konferenciára, 2008. november 18.):

A FIDESZ és a KDNP több képviselője is felhívta a figyelmet rá, hogy a törvényjavaslatból hiányzik a házastársi hűség fogalma, amely egyben a bejegyzett élettársi hűség fogalmát is magával hozná. A törvényjavaslat előkészítése során a Prof. Vékás Lajos vezette Kodifikációs Bizottság jutott arra a következtetésre, hogy a „hűséggel tartoznak egymásnak” fordulat helyett az „együttműködési és támogatási kötelezettség” szerepeljen a törvény szövegében. Ezt az álláspontjukat a 2008. márciusában megjelent „Szakértő Javaslatban” is fenntartották, a házastársi hűség követelménye ebben sem szerepel. Véleményünk szerint a hűség az emberek döntő többsége számára valóban a tartós párkapcsolat alapvető eleme, de ebből nem következik az, hogy ennek jogi kényszerítő erejű szabályozásban kellene érvényt szerezni. A családi viszonyok jogi szabályozásának nem feladata, hogy a partnerek magánéleti döntéseibe beavatkozzon. Egy párkapcsolat belső viszonyainak állami szabályozása csak annyiban indokolt, amennyiben arra a gyengébb fél érdekében szükség van. A hűség követelményének kodifikálása mellett ilyen közpolitikai érdek nem szól. Tapasztalatunk szerint ugyanakkor a hűtlenség vádja a bírósági eljárások során gyakran önkényesen kerül alkalmazásra, a bíróságok gyakorlatában a nők hűtlensége, ill. az azonos nemű személlyel történő házasságon kívüli szexuális kapcsolat súlyosabb elbírálás alá esik, holott ennek ésszerű indoka nincs. A hűség-követelmény gyakorlati alkalmazásának eredménye a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése.

A cikk azt állítja: úgy tűnik, az MSZP jogász munkacsoportja hajlik arra is, hogy elfogadja azt a Vékás Lajos-féle tervezetet/javaslatot, amely szerint leszármazó hiányában ezentúl ne csak az örökhagyó házastársa vagy élettársa örököljön, hanem a korábbi közös lakáson felüli vagyon felét az elhunyt személy szülei kapják meg (amennyiben még életben vannak). Vagyis az új Ptk. ilyen módon hátrányosan megkülönböztetné a gyermektelen párok életben maradt tagját: közös / közösen szerzett vagyonuknak csak a fele maradhatna rá, a másik fele az életben levő szülőké lenne. Ha viszont van gyermekük, mindent a pár életben maradt tagja örököl. Ez önmagában is visszásnak tűnik, de még inkább az, ha figyelembe vesszük, hogy az azonos nemű párok nem lehetnek mindketten a gyermekük szülei. Nemcsak hogy nem fogadhatnak örökbe gyermeket, de a pár egyik tagja élettársa biológiai gyermekét sem fogadhatja örökbe, hiába nevelik mindketten. Így ha a gyermeket nevelő párnak az a tagja hal meg, aki nem biológiai szülője a gyermeknek, és örökbe sem fogadhatja, akkor az életben maradt társa és a gyermek is rosszul jár: (lakásukon felüli) közös vagyonuk felét elveszítik. És ha a biológiai szülő hal meg? Utána csak a gyermeke örököl? Vagy az élettársa is? A fonál elveszítése helyett egyszerűbb és megnyugtatóbb volna, ha a törvény elismerné az azonos nemű párok és gyermekeik kapcsolatát annak, ami: családnak, az összes vele járó joggal és felelősséggel.

"A nők nyugodtan akarnak alkotni"

Ez az egyik konklúziója a HVG rövid összefoglalójának az akadémikus nőkről.

Az Akadémia mindeddig 27 nőt választott tagjai közé, a mostani akadémikusoknak csupán 5 százaléka nő, jóllehet a tudományos pálya kezdetén napjainkban már egészen más az arány. Magyarországon 1995 óta az egyetemet végzettek között a nők aránya 53-54 százalék, a PhD-fokozatúak között már csak 37, az egyetemi tanároknál 14 százalék. A nők nehezebb érvényesülésének érdekes tudományszociológiai következménye, hogy - mint a témával foglalkozó Vámos Éva, az Országos Műszaki Múzeum tudományos titkára mondta a HVG-nek - "miután a nők nyugodtan akarnak alkotni, és nem megkövesedett hierarchiában csatározni, gyakrabban kutatnak új tudományágakban".

Valóban érdekes ez a tudományszociológiai következmény (fel is sorolja a rövid cikk, hogy például "az 1995-ben elhunyt Telkes Mária a szolártechnika, az 1981-ben elhunyt Róna Erzsébet a radioaktivitás" kutatásában ért el fontos eredményeket). Csak az a furcsa nekem, hogy Vámos Éva mindkét a cikkben idézett magyarázata olyasmit nevez meg okként (egyrészt hogy a nők nyugodtan akarnak alkotni és nem akarnak csatározni; másrészt hogy "jobbára gyakorlati, a mindennapi élet kérdéseire válaszoló kutatásokba vetik magukat: 'Inkább az egészségügyre koncentrálnak, mint az ősrobbanásra'"), ami nem annyira alap-ok, mint inkább sokféle társadalmi hatás következménye. Nem gondolom, hogy VÉ egyszerűsíti le így a magyarázatokat, hiszen a cikk csak röviden idézi, de így maga a cikk támogat meg öreg-öreg sztereotípiákat: hogy a nők nem szeretik a csatározást, és hogy a mindennapi problémákhoz jobban értenek, mint az absztraktabb dolgokhoz. Holott innen csak további kérdésekhez jutunk: hogyan működnek a hierarchiák és a csatározások? miért nincs esélyük sok területen (éppen a nagyobb hagyományokkal rendelkező, magasabb presztízsű területeken) a nőknek "betörni" a hierarchiába? milyen hatások érik a nőket, amiért többnyire nem akarnak csatározni? a kutatás-finanszírozó intézmények és az ottani hierarchiák hogyan határozzák meg, mire koncentrálhatnak? stb.

Sztereotip kérdések, sztereotip válaszok

Az Origo közli egy a TÁRKI által októberben végzett reprezentatív kutatás eredményeit -- a kutatás a nők helyzetéről szól a munka világában.

Elolvastam a cikket, és számos ponton elakadtam. Lássuk sorjában:

A férfi és női megkérdezettek 63 százaléka fontos szempontnak tartja egy nő karrierjére nézve a megjelenést. Mindössze 14 százalékuk gondolja úgy, hogy ez csak kicsi, vagy semekkora szerepet sem játszik a karrierben.

És a kérdések vajon kitértek arra is, hogy a válaszadók mennyire tartják fontosnak a megjelenést egy férfi karrierjére nézve? Vagy a kérdés eleve sugallta a válaszok tendenciáját? Szerintem ez az adat csak összehasonlításban lenne értelmezhető -- akkor látszana, hogy a nyilvánvalóan létező megjelenés-centrikusság hogyan hat eltérően (eltérően hat-e) a nők és a férfiak pályájára.

Arra a kérdésre, hogy mennyire zavarná, ha munkahelyén egy női főnöktől kapna utasításokat, a megkérdezettek 76 százaléka válaszolta azt, hogy egyáltalán nem, 23 százalékukat viszont azt mondta, kifejezetten zavarná. Nagy különbség volt a női és férfi válaszadók között: tízből négy férfi ugyanis azt felelte, hogy zavarná egy ilyen helyzet, míg tízből kilenc nőnek ez egyáltalán nem jelentene gondot.

Megint csak: a kérdés eleve feldob egy előítéletet a levegőbe, és a válaszadók nyilvánvalóan erre (is) reagálnak. Ugyanakkor azt is jó lenne tudni, hogy miért zavarja azokat, akik a kérdésre igennel válaszoltak, ha nő a főnökük. Persze egyszerűbb igen-nem, kicsit-nagyon, helyezze el 10-es skálán típusú kérdésekkel dolgozni, de tanulságosabb volna a sztereotip reakciókat kifejtve megvizsgálni.

Ebben a tekintetben Budapest a leginkább előítéletes. Minél kisebb településről származik ugyanis a megkérdezett, annál valószínűbb, hogy egyáltalán nem zavarná őket, ha női főnökük lenne.

Ennek talán az lehet az oka, hogy Budapesten és a nagyvárosokban erősebb a verseny, illetve nagyobb a tétje a hatalmi pozíciók birtoklásának. Éppen ezért van jóval több nő polgármester és önkormányzati képviselő is a kisebb településeken, mint a nagyvárosokban.

A nemek közötti bérkülönbségek kérdésében a válaszadók csaknem fele nagy jelentősséget tulajdonít annak, hogy a nők kevesebbet keresnek férfi kollégáiknál. Tizenhat százalék ezt nem tartja fontosnak, a megkérdezettek egyharmada szerint a kérdés nem lényegtelen, de csak kicsit fontos.

Hű, de most komolyan, kikből állhat az a 16%-nyi válaszadó, akik szerint *egyáltalán nem fontos*, hogy a nők azonos munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak?

A megkérdezettek többsége szerint a munkavállalás és az anyaság csak nagy áldozatokkal vagy egyáltalán nem egyeztethető össze. A megkérdezettek valamivel több mint fele szerint valamelyik területen jelentős áldozatot kell hozni.

Ez a kérdés megint csak abból indul ki, hogy a szülőség női munka, és kész. És ezt a kiindulást nyomja rá a megkérdezettekre is. Vajon mikor merül fel az a kérdés, hogy az apaság hogyan egyeztethető össze a fizetett munkával? És hogy a szülőség mint olyan miért a nőkre vonatkozik csak, a kérdésfeltevésben és a közgondolkodásban?

Megjelent a 2008-as jelentés a nemek közötti egyenlőtlenségekről

A teljes jelentést itt lehet letölteni.

Magyar beszámolók, értékelések:

NOL (kis színes videóval)

Globusz.net

"A jelentés szerzői hangsúlyozták, hogy azok az országok, amelyek a legjobb eredményt érték el a férfiak és nők egyenjogúsága terén, általában a gazdasági versenyképességi listán is előkelő helyen állnak." No igen. Nem is meglepő, hogy Magyarország nincs az élbolyban.

Egészségügy & nők & romák & szegények

Az Origón jelent meg Janecskó Kata cikke, amely különféle megkülönböztetésekről szól az egészségügyben. Szerintem a nők és a szívpanaszok téma (amelyről korábban, előzményblogunkban írtunk már, egy kanadai kutatás kapcsán), vagyis az, hogy az orvosok indokolatlanul különbséget tesznek női és férfi pácienseik között, ha szívpanaszuk van, nagyon más, mint a rasszizmus és / vagy a szegénység, és ezek mind külön cikkeket is megérdemelnének, abban a tekintetben nyilvánvalóan együvé tartoznak, hogy az egészségügyben megjelenő attitűdökről, előítéletekről szólnak.

Beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról

Ha tudnánk néha uralmunkat elismerve figyelni...
avagy
miért lenne jó, ha több feminista férfi lenne?

- beszámoló a Szépírók Társaságának Őszi Irodalmi Fesztiváljáról –

Miért nem lehet egy picit figyelni, tanulni, hallgatni, ahogy azt Ferdinandy György tette, vagy Nádas Péter? Miért kerül ennyibe a férfi(b)irodalom létének elismerése, miért kell nagy vehemenciával hadonászni hallgató vagy kísérő figyelem helyett? Miért kell azt hangsúlyozni, hogy a nők „üveges tekintettel merednek”, ha katonai élményekről van szó, és ugyanígy, ha fociról? Hogy a les-szabály számukra érthetetlen? Ha ez is a tapasztalata Kukorelly Endrének, legalább fogadja el, hogy nem csak ez a tapasztalat létezik. Ne kérdőjelezze meg, hogy létezhet olyan nő (pl. Izraelben), aki képes volt megélni ha nem is azt, de hasonlót, amit ő, „a Férfi”, katonasága alatt. Ahogy azért, mert ő még nem találkozott olyan nővel, aki élvezi a fociról való diskurzust, és tökéletesen érti, átéli, attól még létezik. Jómagam a fesztivál „Babák és Bakák” c. előadása kapcsán külső szemlélőként ugyanazt „éltem meg” a háborúban egy férfi és egy nő frontjelenetén keresztül. Egy filmrészlet során láttuk, ahogy „katonai kiképzés” folyik férfi résztvevőkkel, és hallottuk az „Asszony a fronton” egy megerőszakolásról szóló részletét. Számomra mindkettő az énvesztés, tudatvesztés, a totális szétesés, megsemmisülés, „nem szólhatok semmit/vissza” nullfokát idézte fel. Csak az egyik éppen a férfivoltot, a másik a nővoltot tiporta semmibe. Mindkét tapasztalatnak már a külső megélése is elborzasztó volt.


Hogy miért is nem lehet hallgatva figyelni vagy elismerni, hogy uralmon vannak a férfiak, arra némi választ adhatott a második napi vita. Egy fantasztikus Woolf-idézettel nyitódott, és tulajdonképp a leginkább talán itt kapott teret az Éjszakai állatkert antológia kapcsán kibontakozott vita, amely kiválóan tükrözte és tükrözi a jelenkori férfi(b)irodalom-központú szemléletet. Az idézet szerint ha a nők egyenjogúságáról esik a szó egy társaságban, akkor vagy ideges rángások figyelhetők meg a társaság férfi (vagy akár női) résztvevőin, vagy valahogy rögtön érdekesebb lesz egy másik téma. Bár a moderátor, Bódis Kriszta, szerette volna ez ideges rángásokat elkerülni, sajnos sem itt, sem később az est során nem sikerült ezeket kiküszöbölni, amely nagyon is jól mutatja, hogy országunkban még mindig milyen problematikus a „nőkérdés”.

Károlyi Csaba, bár elmondása szerint egyetértett mindazzal, amit Séllei Nóra összefoglalóan leírt a „Nem félünk a farkastól” c. könyvének egy fejezetében, és szerette volna az ideges rángásokat a maga részéről elkerülni, beismerte, hogy ez nem sikerült. Ti. azt hangsúlyozta, hogy „oké, oké, de mindezt ne így tegyük, mert így amazonhatása van”, és „különben is a férfiak tettek a legtöbbet azért, hogy a női szempont is jelen legyen az irodalomban”, jegyezte meg, mire Bán Zsófia jogosan elnevette magát. (Akkor most boruljunk térdre, és köszönjük meg a férfiíróknak, hogy Csokonai Lilikké, Sárbogárdi Jolánokká váltak – és mindezt értünk? Ó, szent férfiíró mártírjaink!) Nem észrevételezve a kérdésben megbúvó kihívást, a moderátor „van-e férfiirodalom?” kérdésére Károlyi Csaba a nőirodalomra irányította a fókuszt: ha ez van, amaz is van. Megintcsak mennyivel egyszerűbb lett volna elismerni a férfi(b)irodalom létét, ahogy tette azt Nádas Péter is később… A patriarchizmus az irodalomban - ami alatt az irodalom érvényesülési tereit értem -, mint megannyi más helyen, intézményben, működik. Ehhez nem kéne, hogy kétségünk férjen.

A vita során kiderült, hogy Margócsy István irodalomtörténész szerint egy irodalmi mű nem meghatározható gender-szempontból, és a gender-szempont teljesen irrelevánssá válik ilyenkor, ez a szempont szerinte csak a szociológia vagy a politika számára lehet érdekes, de ott „nagyon jó, ha van”. Margócsy István szerint egy mű Magyarországon csak nyelvileg lehet meghatározott (hogy ti. magyarul van), és eszerint nem jó Bán Zsófia párhuzama női-férfi ill. magyar-világirodalmi besorolásra – a párhuzam azt világította meg, hogy ahogy egy női szerző is tiltakozhat az ő férfi(b)irodalomba való besorolása ellen, úgy egy szerző magyar irodalomba való besorolása is hordozhatja magában a kisebbrendűségen alapuló megkülönböztetést. A bökkenő ott van Bán Zsófia szerint, és ezzel én is egyetértek, hogy a nőírásnak és a férfiírásnak is nyelvi meghatározottsága van. Ezért is lehet releváns a gender-szempont bevitele a kritikákba.

Gács Anna összegző hozzászólásában úgy ítélte meg az eddigi „éjszakai-állatkert-vitát”, hogy a kritikusok abban mind egy esztétikai ítéletbe (hogy jó mű-e valami vagy sem) akarnak szorítani egy partikularitást, ti. a gender-fogalmat, ez pedig nem lehet egy klasszikus esztétika ítélőpontja. (Pl. az, hogy „divat a nőirodalom vagy a női irodalomról írni” is ezt mutatja, mivel a divat az egy esztétikai fogalom, a gender meg egy társadalomtudományi, leíró fogalom: a kettő nem azonos kategóriába tartozik.) Arra hívta fel Gács a figyelmet, hogy Margócsy Istvánnak mint irodalomtörténésznek nem feltétlenül kell gender-szempontból közelítenie egy műhöz, de egy laikus olvasó létrehozhat egy ilyen olvasatot, és ez ugyanolyan releváns lehet, mint egy más szempontú olvasat. Az irodalomtörténet az utóbbi időkben pedig mindig is tematikus rendezőelveket használt, ezért ilyen a véleménye Margócsynak, aki „női tematikákat” (nem kifejtve, hogy mit ért ez alatt - talán jobb is…) különített el az irodalomtörténetben, de kitartott amellett, hogy egy mű szerzőségét, ebben az esetben a mű szerzőjének nemiségét teljességgel irrelevánsnak tekintse. Gács Anna szerint jelenleg az a helyzet - ahogy az a Németh Gábor-ügy kapcsán is látható volt a kritikus retorikájában -, hogy ha egy szöveg rossz, azt a kritikusok ahhoz kapcsolják, hogy „persze, mivel nő a szerző”.

Valuska László Gácshoz hasonlóan a szövegek helyett a kritikákra helyezné inkább a hangsúlyt. Mivel már (sajnos vagy nem sajnos, de) „megképződött” a „nőirodalom” fogalma, ezért szerinte azt kell elérni, hogy a kritikákban ez a fogalom se pozitív, se negatív értékminősítés ne legyen; egyáltalán ne legyen az irodalomkritikában mint érvrendszer az, hogy „persze, mert nő írta”. Valuska nehezményezte azt, hogy a mainstream irodalomkritikában nincsen benne a gender-szempont. Szvsz idejekorán törekedni látszott arra, hogy a gender-szempontú megközelítésekből „ne csináljunk karámot”, ahol csak a belterjesség van jelen, csak a közismert szerzők elemezhetnek gender-szempontból. Jogos törekvés, de egyelőre még alig jellemző a gender-szempont jelenléte az irodalomkritikában, és ez nem a miatt van, hogy karám működne, hanem mert nagyon kevesen hajlandók a magukévá tenni azt, tartva a perifériára szorulástól (és talán attól a stigmatizációtól, amit a nőtudatú- vagy feminista-lét még ma is hordoz magában), és még kevesebb férfi.


A következő beszélgetés a „Selyempina és Aranyvessző” címet viselte, és A Susánka és Selyempina, az Édeskevés, a Férfiak, valamint a Transz c. könyvek szerzőjével zajlott. Az nem derült ki a beszélgetésből, hogy a könyvek mennyire voltak szexisták, de Gerevich András beszélt arról, hogy neki mit jelent a nemek játéka. Egy meleg költői összejövetelen érdekes volt számára megfigyelni, ahogy a többi meleg költő elcsodálkozott azon, hogy ő mennyire eljátszik azzal a gondolattal, hogy nő legyen. Bár ő maga nem vonzódik nőkhöz, de valóban sokat gondolkodott azon, hogy miért is nem, és mi lenne akkor, ha ő nő lenne. Ugyanígy érdekes volt számára az a tapasztalat is, hogy egy versét olvasva az egyik meleg olvasó azt fűzte hozzá, hogy szerinte a férfiaknak nincs mellbimbójuk, az csak a nőknek van. (Érdekes, hogy a heteroszexizmus mennyire beleivódott egy nem heteroszexuális valakibe…) Az Édeskevés c. könyv szerzőjéről, Spiegelmann Laura személyéről folytak még találgatások, de a programajánló szövegben feltüntetett témák közül a nemi szervek fontosságáról, vagy hogy azokkal lehet-e írni, vagy beszélhetnek-e, ahogy Diderot Fecsegő Csecsebecsék c. művében teszik, nem esett szó.

Miután a vágy, az érzékiség, a szerelem univerzalitásáról esett szó már szombaton is, folytatva e témát körbecsoportosultak a kritikusok Nádas Péter körül és legutóbbi regényéről kérdezgették. Darabos Enikő olvasata szerint az érzékiség a regényben nem más, mint egy olyan pillanat, ami szabadságot adhat, a lét vagy az individualitás próbatétele. A szerző egyetértett ebben: az érzékiség lehetőség a szabadságra, amit „vagy be tudunk váltani, vagy nem”. Az érzékiség más-más szocializációk találkozási tere (mindennemű érzékiség, hiszen az érzékiség, ahogy a szerelem, nemnélküli), az a felfokozott pillanat, mikor az én szabadságom a másik szabadságának függvényévé válik. Némiképp reagálva a magát hagyománytisztelőnek tartó kritikákra, melyet a regény kapott, Nádas Péter hangsúlyozta, hogy az ember teste nem lehet obszcénabb, mint a szelleme, hogy miért is van bajunk az obszcenitással. (Már akinek van.) A „Párhuzamos történetek” szerelmes regény, ért egyet Radics Viktóriával a szerző, a szó platóni értelmében, amikor is ahhoz, hogy eljussunk valahova, át kell gázolnunk a szépség tengerén, meg kell halni egy kicsit, meg kell bukni törekvéseidnek, hogy célhoz érj, a szépség elérése a halállal egyenlő. Ahogy az orgazmus „kis halál” elnevezése is mutatja ezt bizonyos nyelvekben („petit mort” franciául).


Végezetül pedig a „sétáló női agy”-nak titulált levezető gyakorlatok részeként Nádas Péter is becsatlakozott körünkbe, ahol sok nő és kevés férfi jelenlétében kellemes beszélgetés indult el, és ahol meggyőződhettem arról, hogy Nádas Péter valóban feminista, Pályi András mellett. (Ha pedig mégsem lenne az, és tévedtem, akkor jelezze, de a tévedésemet nagyon sajnálnám...)

Agresszió, nők

A Feministingen nemrég megjelent egy kis írás a nők/lányok közötti agresszióról. A bejegyzés szerzője éppen egy előadásra készült erről a témáról és a nők/lányok testképéről. A készülődés közben pedig az jutott az eszébe, hogy mennyi keserű percet szerzett neki mások kritikája középiskolás korában, és mennyi keserű percet szerzett nyilván ő is másoknak. A barátaival rendszeresen leültek, és elhatározták, hogy igazat mondanak egymásnak, de keményen. És ilyenekkel álltak elő: "Tom azt mondta, hogy ronda cuccokban jársz. Gondoltam, jobb, ha tudod." Vagy: "Nem áll jól neked ez a frizura. Már akkor akartam mondani, amikor először láttam, de nem akartalak megbántani." Vagy: "Dani nem akar már veled járni. Engem szeret."

Mindezt azért írja, hogy felhívja a figyelmet egy könyvre (Rachel Simmons könyvére), amit igen jónak tart. A könyv a lányok közötti agresszióról szól, no meg annak alapvető okairól. Megvilágítja, hogy a nők hogyan kritizálják és idegenítik el egymást (és persze magukat), és hogyan nem tisztelik a másikat (és persze magukat).

A könyv sokakat elgondolkodtatott. A blogszerző szerint immár ki lehet mondani nyilvánosan is, hogy a nők/lányok képesek az agresszióra. De arra nem sok megoldás született még, hogy mit is kezdhetünk ezzel az új területtel, a kapcsolatokon belüli agresszióval (rejtett lelki bántalmazással). Hogyan lehet ezen változtatni? A könyv szerzője létrehozott egy tábort a dolog tudatosítására.

Végezetül pedig azt a kérdést teszi fel a blogszerző az olvasóknak, hogy ők mit gondolnak: miért van az, hogy a kamaszlányok és a felnőtt nők versengenek, leszólják egymást, rombolva a másik önértékelését (= passzív agresszív manipuláció). És hogyan lehet ezt megállítani?

Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy az igaz, hogy erről érdemes gondolkodni, de van az a zavaró mítosz, mely szerint a férfiak nem agresszívak egymással, hanem kifejezetten bajtársiasak, míg a nők ugye passzív-agresszívan marják egymást (pl. munkahelyeken). Hát nem tudom. Én úgy látom, hogy a férfiak is keményen versengenek, vagyis nem látom a különbséget. Inkább azt gondolom, hogy már maga a kérdésfelvetés zavaró sztereotípiákat vonszol magával. Viszont: az biztos, hogy mindenkinek érdemes elgondolkodnia, mikor és miért (passzív-)agresszív másokkal, és hogyan oldhatná meg a saját problémáit, hogy ne legyen az.

De ha már választ keresünk a kérdésre, belevágok:

1. A férfiak versengése talán azért tűnik fel kevésbé, mert jobban meghatározza a viselkedésüket az előzetes tudásuk hierarchikus viszonyaikról. Lehet tudni, ki a vezér és ki nem az, kinek van több ebből-abból, ki az erősebb és nemtommibb, és ki dolgozik jobb beosztásban / ki focizik jobban. Így nem manifesztálódnak annyira a kis bajvívásaik.

2. Az elnyomottak általában irigyek egymás sikereire. Akit frusztrál, hogy csak a szépségével "győzhet", lehet "sikeres", vagy aki a neme miatt nem lehet sikeres, az leszólja a köreibe tartozókat, merő frusztrációból.

Ez a kettő jutott most az eszembe. Majd elolvasom az idézett Feministing-bejegyzéshez írt kommentárokat is, de közben megkérdezem, ti, olvasók, mit gondoltok erről a kérdésről?

Életminőség, családbarát munkahely, esélyegyenlőség

Konferencia és kerekasztal-beszélgetés a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központjának és a Közép-európai Egyetem Társadalmi Nemek Tanulmánya tanszékének közös szervezésében

Időpont: 2008. november 12. szerda, 9-16 óra
Helyszín: CEU, Budapest, V. Nádor utca 9., Gellner terem

Mennyire és hogyan családbarátok a mai magyar vállalatok? Milyen hatással vannak a családbarát intézkedések, illetve a munka általános minősége a dolgozók egészségére, teljesítőképességére, jólétére? Milyen családbarát modellek léteznek külföldön és melyek képzelhetők el ezek közül itthon? Milyen társadalmi és gazdasági vonzatai lehetnek a családbarátság elvének és gyakorlatának? A gazdasági fejlődés megtorpanásának időszakában különösen fontosakká válnak ezek a kérdések, melyekre előadások és egy kerekasztal-beszélgetés keretében keresünk választ.

Az előadások egy része az Európai Bizottság Quality of Life in a Changing Europe című most záruló nemzetközi összehasonlító kutatási projektjének eredményeiről számol be, mások a családbarátság hazai gyakorlatáról, illetve ennek eredményeiről és buktatóiról szólnak. A kerekasztal beszélgetés során gyakorlati szakemberek és kutatók segítségével a hazai helyzetről, illetve a lehetséges fejlődési modellekről beszélünk.

Konferenciánkra szeretettel várunk minden érdeklődőt, mind kutatókat, mind a társadalmi élet gyakorlatibb területein dolgozó szakembereket.

Program röviden:
9:00 - 9:30 Regisztráció, kávé
9:30- 12:30 Megnyitó majd konferencia-előadások, közben 15 perc kávészünet
Felkért előadók: Frey Mária (SZMI), Kispéter Erika (CEU), Lehoczkyné Kollonay Csilla (CEU), Nagy Beáta (Corvinus Egyetem), Primecz Henrietta (Corvinus Egyetem), Rédai Dorottya és Fodor Éva (CEU).
12:30- 13:30 Ebéd
14:00- 16:00 Kerekasztal-beszélgetés
Résztvevők: Borbíró Fanni (FIONA), Dénes Gábor (Menedzserek Országos Szövettsége), Keveházi Katalin (Jól-lét Alapítvány) Koltay Luca (Fővárosi Esélyegyenlőségi Módszertani Iroda és Programiroda), Lechoczkyné Kollonay Csilla (CEU), Nagy Beáta (Corvinus Egyetem), Solti Andrea (Shell Hungary Rt.)

Kérjük, részvételi szándékukat november 6-ig jelezzék Rédai Dorottyának.

Angol nyelvlecke

Ez a nő, Sarah Haskins nagyon jó kis paródiákat csinál a nőket megcélzó és ábrázoló (sújtó) reklámokról. Ezúttal a tisztítószerek használatáról:

Két morgás

Nap mint nap lehet ilyesmiket olvasni, tudom. De most egy órán belül két olyan esettel is találkoztam, ami miatt nem lehet mást tenni, morogni kell:

amikor a nőket a biológiára alapozott sztereotípiákkal kezelik (le).

1. A Nők Lapjában Szendi Gábor adja elő a tőle és sokaktól megszokott bizonyítatlan téziseket. Hogy pl. a nők nemcsak szag alapján választanak maguknak férfit, de más-más módon működik a szagérzékelésük, ha épp terhesek, vagy ha nem. És ezért tragikus (szerinte), ha fogamzásgátlót szednek, mert akkor az történik, hogy "úgy működnek", meg a szaglóérzékük is úgy működik, mintha terhesek volnának, és nem a nemterhesen választott pasit választják, hanem másmilyet, ráadásul olyat, aki genetikailag közel áll hozzájuk, és így nem tudnak együtt gyermeket nemzeni, ó, borzalom. Node vannak azért ebben a teória-halomban megmagyarázatlan elemek. Egyrészt van ez a nagyon divatos pólószagolászás, amikor 10 nővel és/vagy 10 férfival megszagoltatnak összeizzadt pólókat, válasszanak maguknak szimpatikusan büdöset. Első gond: a hasonlóan nagyarányú kísérletek eredményeit tudományos tényként közlik bulvár- és nembulvár lapok. Amelyek semmilyen más témában nem közölnének hasonlóan kis mintán elvégzett "kísérleti eredményeket", alátámasztatlan állításokat, csak a milyenek-a-nők és milyenek-a-férfiak kérdésről. (Na jó, a milyenek-a-melegek téma megy még hasonlóan.) Aztán: ki hiszi el, hogy nincs tíz másik meghatározó eleme a nők / férfiak választásainak (kapcsolatok, társadalmi és kulturális tőke, osztály, családi viszonyok, ideológiák, stb.), és a szagolgatás a legeslegfontosabb? (Én biztosan nem.) Aztán: mi van azokkal a nőkkel, akik nem férfiakat akarnak szagolgatni? Aztán: hogy van ez Szendiék szerint? A nők kiválasztanak egy pasit, hogy gyereket csináljanak, de amikor terhesek, akkor már nem is tetszik nekik a pasi, mert akkor már másféléket szagolnának inkább? Csak megszokásból / kényszerből maradnak vele? Meg aztán: miért is viselkednének úgy a fogamzásgátlókat szedők, mintha terhesek volnának? (Mert Szendi szerint ez úgy van, hogy akik nem szednek, azok az "alfa-hímektől" akarnak gyereket, akik meg igen, azok -- nagy ég! -- feminin férfiakhoz vonzódnak, akik nem tudnak szaporodni! És kedvesek! És szeretik a gyerekeket! Vagyis: nem is férfiak. Szendi szerint. Jó tudni.)

És akkor a végkifejlet: a fogamzásgátlás, megint csak Szendi szerint, "olyan, mint az atombomba", és még sejtelmünk sincs, mit szabadítottunk vele a nyakunkra. Mondjuk nekem van sejtelmem arról, hogy mi nyomja a hasonló ideákat ontók szívét: azok a nők szabadultak a nyakukra, akik megválaszthatják, mikor akarnak gyereket szülni és mikor nem, akik elválhatnak, ha akarnak, dolgozhatnak, ha akarnak, élhetnek azzal, akivel akarnak... (Már aki elég szerencsés mindehhez, mert persze egyáltalán nem minden nő az.) Komolyan: atombomba ez. Egyeseknek.

2. A Magyar Narancsban meg Hajdu János, a női kézilabda-válogatott leköszönő szövetségi kapitánya mond hihetetlen tanulságokat. Hogy neki tudnia kellett, "ki hogyan reagál a hangos szóra, hogy viselkedik kudarchelyzetben vagy ha menstruál, hogyan, ha nincs hapsi a közelben, és hogyan, ha van. Ha ezeket egy nőnél nem tudod, marha nagy luftokat rúghatsz." Értjük. A nők ilyen biológiai lények, reagálnak erre-arra, ami éri őket, és ezen felül kibújnak a bőrükből, ha menstruálnak, vagy ha pasiznak / nem pasiznak. Megint csak: vajon minden kézilabdázónk heteroszexuális? De ami még fontosabb: ilyesmiket csak a nők esetében kell tudnia egy edzőnek? A férfi sportolóknak nincsenek hullámhegyeik és -völgyeik, hormoningadozásaik, nem viselkednek másképp a magánéletük, a szexuális életük alakulásától függően? Dehogynem. Csak erről nem így fogalmaznak a férfiak edzői. A nőkről viszont így kell beszélni, hiszen testükbe zárt állatok, ugye?

Akkor már csak sóhajtottam, amikor HJ "öreglányoknak" nevezi a kazahsztáni kézilabdázókat, akik mellesleg megverték a mieinket, az interjút készítő Simon Andrea pedig szintén "kazah öregasszonyokat" emleget (idézőjel nélkül).

No, ennyi volt a morgás mára, zárul Nira morgástára. Akinek kedve van, adja ki az általa mostanában olvasott borzasztóságokat magából, kommentben!

IA olvasnivalók

Egy cikk az Origón a meleg munkavállalókról és a munkahelyi előbújás nehézségeiről Magyarországon. Érdemes elolvasni ezt a régebbi írást is.

Október 4., felvonulás: civil szervezetek "visszafoglalják" az Andrássy utat.

Meleg jogvédők tartanak az Alkotmánybíróság döntésétől a KDNP beadványának ügyében -- ez azt célozza, hogy januárban ne léphessen életbe a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvény (és itt olvasható). Kérdés: vajon az AB meglépi, hogy elveti az elfogadott törvényt?

Az Európai Parlament képviselői kedden elfogadták egy jelentés szövegét, amely arra szólítja fel a tagállamokat, hogy figyeljenek jobban a nemi sztereotípiákat alkalmazó reklámokra: egyrészt ne legyenek degradáló, szexista reklámok, másrészt ne állandóan a "hagyományos" nemi szerepeket sulykolják. Cikk a Spiegel International oldalán.

Közeleg a 4. szegedi gender-konferencia:
2008. szeptember 19-20.: A nő és a test/iség
Program, résztvevők, az előadások rövid összefoglalói, információk a korábbi három konferenciáról

Ajánlott olvasmányok, inter alia

Statler: A magyarok idealizmusáról -- vagy inkább hülyeségéről?
"Lassan nálunk is ráeszmélnek arra, hogy nem attól születik majd több gyerek, ha a nők 4-6-8 évre (hivatalosan gyerekenként 3 évig) otthon maradhatnak. És hogy a magyar állam európai összehasonlításban is sokat költ a gyerektámogatásokra (amelyek ráadásul ugye nem hatékonyak, hiszen inkább megnehezítik a nők munkába való visszamenetelét), viszont kevés gyerekellátó intézményt tart fenn (elsősorban a bölcsődék nagyon alacsony számáról és az óvodák rossz területi eloszlásáról van szó), ami aztán a nők nagy része számára ellehetetleníti az "otthon maradni 3 évig vs. visszamenni/elmenni dolgozni" választási lehetőséget."

Statler: Nem lehet megunni -- a gyerektámogatási rendszerről, még mindig
Annak, aki még nem unja a témát, vagy aki csak most kapcsolódott bele, ajánlanám a Népszabiban megjelent cikkeket a gyerek- és családtámogatási rendszerrel, gyerekvállalással, nok munkavállalásával kapcsolatban.

Statler: Nők elleni erőszak földön, vízen, levegőben

Trychydts: A homofób Tótawé
"Most nem is az az érdekes, hogy hazudik, aki azt állítja, hogy a szolid melegfelvonulás majd segítene a dolgokon. Nem segítene: mindenféle visszalépés olaj lenne a homofóbok tüzére."

Kvótákkal a női esélyegyenlőségért (NOL)
"Meg kell fontolni a női kvótára vonatkozó javaslat újbóli országgyűlési beterjesztését - mondta Sándor Klára SZDSZ-es országgyűlési képviselőnő, miután a strasbourgi székhelyű Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlésének nyári ülésszakán a női esélyegyenlőséggel kapcsolatos határozatot fogadtak el."

Kedves olvasók, ha más érdekes és releváns cikkeket, írásokat olvastatok mostanában, ajánljátok őket kommentárban!

Magyar anyák & munkahelyek

A Népszabadság ismerteti a Szonda Ipsos felmérését arról, hogy mit tartanak az emberek a legjobbnak: ha az anyák dolgoznak a gyereknevelés mellett, vagy ha nem, és ha igen, mikor állnak munkába. Én mondjuk szívesebben olvasnék külön arról, hogy mit gondolnak azok a nők, akik 0-10 éves gyereke(ke)t nevelnek, mert egy ilyen reprezentatív felmérésben ugye ott van minden korcsoport és sokan-sokan, akik nem nevelnek gyereket (még akkor sem, ha van nekik, mert a társadalom ezt nem tartja az ő feladatuknak, pl. mert férfiak). (És még szívesebben olvasnék olyan szöveget, amely nem abból indul ki, hogy kizárólag nők lehetnek a gyerekek nevelői, de persze tudom, hogy ez csak álmodozás...) Node a felmérés megrendelője a Minisztelenöki Hivatal volt, a MH-nak meg az egyik kardinális kérdés a népszerűségé, szóval az is érthető, hogy mindenféle embert kérdeztek.

A kutatásból a cikk szerint az derül ki, hogy a megkérdezett magyarok úgy gondolják, hogy a gyerekeknek minél hosszabb ideig otthon a helyük: jobb, ha az anyjuknak 3-6 éves korukig nincs munkahelye. Illetve az is kiderül, hogy a megkérdezettek többsége azért "támogatja a bölcsődei és óvodai férőhelyek bővítését, illetve az intézmények hosszabb nyitvatartását". Ami érdekes ellentmondás.

Mindenesetre az, hogy a kutatás mit is mutat, még ennél is jóval összetettebb kérdés. Az ismertetés hivatkozik a skandináv példára: a skandináv országokban a gyereket nevelő nők jóval rövidebb ideig vannak távol a munkaerőpiactól, mint nálunk, viszont nagyon jó bölcsődei és óvodai hálózat biztosítja, hogy a nők valóban nyugodtan dolgozhassanak, és rendes családbarátság van mindenütt -- közlekedésben, éttermekben, hétvégi programokon nem ritka, hogy 3-4 gyerekes családokat látni. Más kutatások pedig azt igazolják, hogy a gyerekek nem sínylik meg, ha nincsenek az otthonukba zárva -- sőt, éppen azt sínylik meg, ha nem járnak közösségbe legalább 2-3 éves koruktól.

Tehát (1) mutathatja a kutatás azt, hogy a magyar megkérdezettek ezt nem tudják, és szilárdan hisznek abban, hogy otthon a legjobb a gyereknek. (Ez külön érdekes kutatási téma: az otthon ideologikus túlértékelése a posztszocialista országokban...) (2) Mutathatja azt is, hogy a magyarok nem gondolják, hogy a nők szerethetnek dolgozni. Talán azért, mert a munkahelyek puszta kényszerpályák, az emberek többnyire nem élvezik, amit csinálnak, csak a pénzkereset miatt muszáj dolgozniuk, és örülnének, ha valaki végre levenné a vállukról a munkakeresés terhét, vagyis az állam inkább több támogatást fizetne a gyereket nevelőknek. (3) De azt is, hogy nagyon sokan nagyon félnek a munkahelyük elvesztésétől, ezért nem akarnak gondolni sem a munkahelykeresésre vagy a visszatérés lehetetlenségére. (Nem volna furcsa: Dániában pl. 3% körüli a munkanélküliség, nálunk meg nem.)

Viszont ne felejtsük el, hogy az is lehetséges, hogy (4) nagyon sokan azt mondják, amiről azt gondolják, hogy helyes mondani. Hiszen ha szinte mindenki azt mondja, hogy aki a gyerekek 3 éves kora előtt dolgozik, az rossz anya, akkor ki akarna ezzel szembemenni és rossz anyának tartatni? A Szonda Ipsos és általában a felméréseket készítők és ismertetők abból indulnak ki, hogy feltesznek kérdéseket, amelyekre majd mindenki névtelenül válaszolva az *igazat* fogja válaszolni. Pedig ez nem így van. Mélyen gyökerező nézetekkel az emberek nem szívesen mennek szembe, és egy ilyen kutatás amúgy sem az a terep, amelyen a válaszadók igazán átgondolhatnák, amit mondanak. Kutatások mutatják például azt is, hogy a magyarok milyen ideológiákat tartanak fontosnak a családdal kapcsolatban. Ez úgy is mérhető, hogy gyerekeket / kamaszokat kérdeznek -- hiszen ők (tapasztalatok híján) szinte vegytisztán azt fogják mondani a családdal kapcsolatos elvárásaikról és terveikről, amit a közegük kívánatosnak tart. Ilyenkor pedig meglehetősen konzervatív képet rajzolunk magunkról, a valóságosnál mindenesetre konzervatívabbat. De az eszembe jut az a szociológus is, aki egy kutatása kapcsán elmondta, hogy míg az önkormányzatoknál dolgozó nők társaságban (főleg ha férfiak is jelen voltak) azt mondták, hogy ha nem lenne muszáj (anyagi okokból), akkor ők nem is dolgoznának, mélyebb személyes interjúkban arról beszéltek, hogy mennyi sikerélményt jelent nekik a munkájuk, és mennyire szeretik.

Kérdéses tehát, hogy mit is mutat egy ilyen felmérés, és hogyan lenne igazán mérhető, mit szeretnének a nők, részben azok, akik gyerek(ek)et nevelnek. A cikk egyébként kitér arra, hogy a gyerekeknek mikor és mennyivel jobb közösségben, arra viszont nem, hogy a nőknek jobb-e, ha egy munkahelyi közösség tagjai.

Női pálya

Nőkről szóló filmeket vetítenek és nőkről beszélgetnek az Odeon moziban a (férfi) labdarúgó EB idején. A mai programokról már lekésett az, aki tőlünk hall először a dologról (bocsánat), de a java még hátravan. Igen, tényleg nagyon közhelyes elképzelés, hogy a nők nem szeretik a focit, a férfiak viszont igen, de örömteli, hogy nőknek szóló alternatív programot szerveznek, és nem szendvicsrecepteket tesznek közzé, úgyhogy nem fintorgok tovább, inkább élvezzük a filmeket.

Nők a jólétben

június 14. (szombat)

15:00 A haza szépsége (Jaak Kilmi) ’51 – észt doku
16:00 Thin (Lauren Greengfield) ’102 – amerikai doku (magyarországi premier)
18:00 Gyorsbüfék, gyors nők (Amos Kollek) ’95
20:00 Fiáth Tita pszichológussal, Szvetelszky Zsuzsanna pletykakutatóval és Borbíró Fannival (Fiona Alapítvány) Varga Júlia és Keresztes Ilona (MR1-Kossuth Rádió - Smink Nélkül) beszélgetnek.
21:00 Mint egy angyal (Agnes Jaoui) ’107

Nők másként

június 20. (péntek)

16:00 Mi, férfiak (Jon Sosinski) ’46 – lengyel doku,
Mása anyu (Michal Bukojemski) ’35 – lengyel doku
17:30 Ne aggódj, majd elmúlik (Cecilia Neant-Falk) ’74 – svéd doku
19:00 Hangyaboly (Fábri Zoltán) ’95
21:00 101 Reykjavík (Baltasar Kurmárkur) ’85

június 21. (szombat)

16:00 Gésa fiúk (Kim Longinotto) ’53 – angol-japán doku
17:00 A fásli, a zokni és a szőr (Takács Mária) ’35 – magyar doku,
Eklektika Tánciskola (Takács Mária)’17 – magyar doku
18:00 Egymásra nézve (Makk Károly) ’111
20:00 Takács Máriával (Labrisz Egyesület) és A fásli… című film alkotóival Karafiáth Orsolya költőnő beszélget.
21:00 Szerelem másképp (Tudor Giorgiu) ’84

Nők közel és távol

június 27. (péntek)

16:15 Prostitúció csadorban (Nahid Persson) ’58 – dán-iráni doku
17:30 Válás iráni módra (Kim Longinotto) ’80 – angol-iráni doku
19:00 Persepolis (Marjena Satrapi, Vincent Paronnaud) ’95
21:00 Csavard be, mint Beckham (Gurinder Chadha) ’112

június 28. (szombat)

16:15 Első feleségek (Nailya Rakhmadieva) ’27 – kirgiz doku
Női mosdó (Mahnaz Afzali) ’55 – iráni doku
18:00 Pályán kívül (Jafar Panahi) ’96
20:00 Ablaka Gergely Irán-szakértővel és Samira Sinai magyar származású iráni művésznővel Zalán Eszter beszélget.
21:00 Osama (Siddiq Barmak) ’83

Olvasókör a vonaton - nincs tanulság

Nagyon sok időt töltök vonatozással, amiben az az egyetlen jó, hogy nyugodtan olvashatok. Ma délután egy fiatal sráccal ültem egy fülkében, és áldott csöndben és békében olvastuk egymásra gyönyörűen rímelő könyveinket.

Az én kezemben Betty Friedan The Feminine Mystique ("A nagy mítosz a női nemről") című darabja volt, a srác pedig Csernus doktor könyvét, A NŐt olvasta elmélyülten.

A Feminine Mystique (1963) nem csak alapmű, hanem könnyen olvasható, szórakoztató darab is (legalábbis angolul), nem hiába volt Friedan újságíró is a pszichológusi végzettsége mellett.

Dr Csernus Imre pop pszichiáter alkotása (2007) viszont igen sajátos stílusban íródott: a közös képviselőnk levelei jutottak eszembe, miközben A NŐ első 100 oldalán átrágtam magam (egyelőre nem jutottam tovább). Véget nem érő, zavaros mondatok sorjáznak elképesztő központozással, és ugyan a lényeget félkövérrel kiemelték az olvasók kedviért, egyes szavakat csupa nagybetűvel szedtek, nehogy lankadjon a figyelem... Persze Csernus doktor sokkal több a trágár szót használ, mint a közös képviselőnk, így legalább néhol szórakoztató lett a szöveg.

Az egyik kedvenc részletem, rögtön a bevezetésből (ajánlom a korrektorblog figyelmébe):

"Tény, hogy a könyv elolvasása senkit sem fog jobb nővé tenni. Felejtsük ezt el. Hangsúlyozom: az elolvasása. Az elolvasás lehet, hogy felhívja az emberek figyelmét bizonyos dolgokra, folyamatokra, lehet az, aki elolvassa akár férfi, akár nő - vagy ha elkezdünk másként gondolkodni, akkor hímnemű és nőnemű (erről a differenciálásról, hogy miért gondolom így, kicsit később ejtek pár szót). Az elolvasás egy bizonyos információtöbbletet fog adni. De azzal már illik valamit kezdeni a gyakorlatban, az illető életében." (Dr Csernus, 8. oldal)

Nők, munka, bér

Bár ez itt egy új blog, sajnos nem lett több időm. Szóval azt tervezem, hogy kommentálni is fogom az alábbi cikket, sőt, még a kutatás megrendelőivel is felvettem a kapcsolatot, de addig is megosztom veletek: íme.
Írjátok meg, hogy mit gondoltok.
Szolgálati közlemény: a hozzászólásokkal ugyanúgy bánok, mint eddig: minden nettó gonoszkodást és unalmas ego tripet törlök, a valódi hozzászólásokra igyekszem reagálni.

Maradok tisztelettel,

Vérfarkas

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.