Gyerekek jogai

A Népszabadságban jelent meg Bíró Endre írása a gyermekek jogairól, A legvédtelenebbek joga címmel. Sokféle problématerületet érint, sorol fel: a fogyatékkal élő gyermekek jogait, a gyermekvédelemben tapasztalható problémákat, a rendőrség gyakorlatát, stb. Még egy felsorolást is tartalmaz a fontosabb gyermeki jogokról.

Vajon mikor lesz az, hogy egy ilyen példatárba, felsorolásba belekerül az is, hogy a gyermeknek abból a szempontból is joga van a családjához, hogy az őt nevelő szülei a jog szerint is a szülei lehessenek? Akkor is, ha két anyja vagy két apja van? Hogy joga van a két szülője törvény általi elismerésével járó nagyobb biztonságra? Arra, hogy mindkét szülője a papírjain is az lehessen, az óvodában, az iskolákban, az orvosnál? Hogy mindkettejüktől örökölhessen? Hogy egy esetleges válás esetén tartásdíj illesse meg, mint a sok heteroszexuális elváló szülő gyerekeit? Hogy a jog is elismerje a számára egyik legfontosabb kapcsolatot, az ne valami titok legyen, ne kötelezően bejegyzendő fiktív apja (!) legyen az anyakönyben, amikor a valóságban mondjuk két, nem fiktív, hanem őt nagyon is konrétan szerető-gondozó-nevelő anyja van?

Rádióműsor a 'lombikprogram' TB támogatásáról

Május 29-én, pénteken délután az MR1 Kossuth rádió 15.15-kor kezdődő Közelről című műsorában két celeb egészségügyi szakember fog vitázni az ún. lombikprogramokról, azaz a mesterséges megtermékenyítés egyik formájáról de főleg az ehhez járó állami támogatásról. A két celeb: Somody Imre és Kaáli Géza, a Kaáli intézet vezetője. Kiváncsi vagyok, hogy megkérdeznek-e például nőket is, meg a téma megközelítésére, stb.

Addig is itt lehet olvasni a vita előzményeiről.

Utóirat: Megvolt az adás: itt van a hangtárhoz mutató link. Óvatosan a hangerővel, sokat kiabálnak a felvételen.

Kisfilm

És tényleg, miért ne a nők / párok döntsenek az otthonszülésről?

Szülni homofóbországban

Olyan sokan kérdezték már (kommentben, e-mailben), hogy végül milyen volt a szülés, egy korábbi írásom miatt, amelyben röviden leírtam, hogy egy nagy és "természetesszülés"-párti kórházban a szülésznők kara közölte az orvosunkkal, hogy nem kíván fogadott szülésznő lenni, ha mi ketten vagyunk anyák, hogy most válaszolok:

végül jó volt.

Az épp ügyeletes szülésznő jó fej volt (nem tudtam rögtön, hogy az lesz, de annak bizonyult -- és utólag azt gondolom, hogy látszott ez az arcán, de mondjuk első körben nem voltam éppen analizáló hangulatomban), és nagyon jó szülésznő is (megnyugtató és ugyanakkor magabiztos, és sikerült megóvnia attól is, amit én nagy rémségnek tartok, a gátmetszéstől). Persze amint kiderült, hogy egy nő jön be velem szülni, tudta, hogy mi vagyunk azok -- ez meggyőződésünk, bár bizonyosan nyilván nem tudhatjuk. (Vagyis de, nagyjából. Szóval rögtön tudnia kellett, hogy mi egy pár vagyunk.) Úgy viselkedett, hogy nyilvánvaló volt, tudja, hogy a párom a másik anya, punktum. És úgy is, hogy ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, csak annyit, amennyi van neki. Szóval nemhomofóbként viselkedett.

Egyrészt lehet, persze, hogy ott sem volt azon az ominózus napon, amikor az orvosunk megkérdezett minden szülésznőt, és mind elutasító volt. Másrészt meg az is lehet, hogy ő is nemet mondott, mert elvben és megszokásból és tudatlanságból homofób, aztán meg azt látta, hogy ott egy szülő nő, meg az izguló, jó fej, segíteni akaró párja, meg jön a baba, és akkor egyszerűen azt tette, amit tennie kell, az ő 22 éves gyakorlatával: szülésznő volt, segítőkész és profi. És akkor az is lehet, hogy oldottunk egyet az átgondolatlan homofóbiákon.

Ja, és aznap éjjel ott volt az a szülésznő is, aki tudta, hogy mi kétanyák vagyunk, és jól lemondta a munkát pár héttel a szülés előtt, elfoglaltságára hivatkozva. Odajött hozzánk a folyosón, ahol már a csodaszép babánkkal álltunk, gratulált, és vidámkodott.

És ami még volt: én is vidámkodtam, mert a babánk 3 és fél óra alatt kibújt, és ebből is kevesebb mint 3 óra fájt igazán, és ez az első szülésnél ritka rövid idő.

És van egy csodálatos, szépséges és máris nagyon okos és ügyes babánk.

Így tehát 5-re emelkedett azoknak a pároknak a száma, akik kétanyaként vállaltak gyereket és személyesen ismerjük őket. (Ismerünk olyanokat többet is, akik együtt nevelnek gyereket, de nem együtt vállalták annak idején; és hallomásból tudunk más párokról is, akiket nem ismerünk.)

Sürgősségi fogamzásgátlás - tapasztalatok

Megjelent a Népszabadságban ez a cikk, olvassátok.

Kicsit morgok azért a szerzőre, aki rögtön az elején bevallja, hogy nem hitt azoknak a nőknek, akik beszámoltak a sürgősségi ambulanciákon átélt rossz élményeikről: "sokan mondták már. Nem hittem. Túloznak, sőt nyavalyognak, gondoltam. Úgy érzi, bántják már akkor is, amikor csak nem kedvesek, csak épp elvégzik a munkájukat".

De a morgást félretéve, jobban érdekel, hogy ti, kedves olvasók voltatok-e már sürgősségi fogamzásgátlási ambulancián? Ha igen, meséljetek.

Kezdem én: A cikkbeli történethez képest nagyon szerencsés voltam, nem kellett útbaigazítást kérnem, és mivel nyitvatartási időben érkeztem, könnyen és gyorsan megkaptam a receptet. Még a fogamzásgátlás fontosságáról és a felelőtlenségemről sem értekeztek, talán azért, mert előrelátóan elmondtam, hogy egy elszakadt gumi óvszer miatt kellett a klinikára zarándokolnom. De teljesen azért én sem úsztam meg, az engem ellátó (ellátás = a recept kinyomtatása) orvos megkérdezte, hogy miért nem a "rendes" nőgyógyászomhoz fordultam inkább...

Deskripció / preskripció

Avagy leírás és előírás

Tegnap olvastam ezt a hírt az ombudsman véleményéről gyerekszereplők és plakát-ügyben.

Röviden: szerinte az LMBT fesztivál plakátján nem lett volna szabad gyerekeket szerepeltetni, és az ezt engedélyező szülők ártottak a gyermekeiknek, mert "a reklámozott fesztivál megítélése kétséges, és a gyermekek korukból adódóan nem képesek önálló vélemény kialakítására szexuális szokásokkal, identitással kapcsolatos kérdésekben, legfeljebb a környezetük, elsősorban a családjuk által képviselt értékeket közvetíthetik - valószínűleg úgy, hogy az 'alapkérdést' sem értik". Mivel pedig homofób társadalomban élünk, a gyerekeket kicsúfolhatják az iskolatársaik. A véleményezés egyik mondata pedig kifejezetten arra utal, hogy a szülők úgy általában dönthetnek ugyan a gyerekeik plakáton való szerepeltetéséről, de ebben az esetben a szülők "ellenérdekeltek", és ilyenkor joga van a gyámhatóságnak is vizsgálódnia, csak ettől most eltekintenek, mert "a plakátokat csak korlátozottan terjesztették, illetve gondoskodtak azok visszavonásáról is".

Ez az álláspont viszont igen sok kérdést von maga után.

1. Leírja, hogy megfogalmazójának véleménye szerint társadalmunk homofób, tehát ha valakire ráragasztódik a melegség (LMBT-lét) stigmája, azt retorziók érhetik: egy homofób társadalom bünteti az LMBT embereket. Ez stimmel is, látjuk. De vajon várhatjuk-e, hogy ez a hozzáállás (a társadalom igen nagy részében elterjedt homofóbia) változzon, ha mindig leírjuk, hogy "ez van, kérem, ez van"? Nem lesz-e ettől a puszta leírásból előírás?

2. A plakátok a homofóbia ellen készültek. Ha a rajtuk szereplő gyerekek szüleinek az az ideája, hogy azt szeretnék, ha a gyerekeik egy nem-homofób (vagy legyünk realisták: kevésbé homofób) társadalomban éljenek, és amit ők ilyen módon értékesnek tételeznek, azt át tudják adni a gyerekeiknek is, akkor miért is "ellenérdekeltek"?

3. Vajon a gyerekek értik a politika "alapkérdéseit"? Képesek róla önálló véleményt kialakítani, és nem a környezetük, elsősorban a családjuk által képviselt értékeket közvetíteni? Ha pedig nem (mert nyilván nem), akkor nem érheti retorzió a pártok plakátjain szereplő, mondjuk Kuncze Gábor vagy Orbán Viktor mellett álló gyerekeket? Őket nem csúfolhatják a többiek, akiket otthon más értékek szerint nevelnek? Vagy az a csúfolás nem olyan? A (másik) párthoz tartozás stigmája nem olyan erős, mint a buziságé? Mért? És megint csak: ebben az esetben a stigmák közötti fontossági/erősségi sorrend leírás vagy előírás?

4. Ez az érvelés nem vezet-e oda, hogy akkor az LMBT szülők is veszélyeztetik a gyerekeiket, hiszen csúfolódásnak teszik ki őket egy homofób közegben? Viszont: akkor még ki veszélyezteti a gyerekeit? Az örökölhető betegségekkel élő szülők is? A szegények is? A cigányok is? Mindnek a gyereke kerülhet ellenséges közegbe, és csúfolhatják, és ezt előre tudhatja. Vagy megint csak: a buziság a mindennél erősebb szuperstigma?

5. De akkor vissza is tértünk az első kérdéshez:

nem könnyű-e akkor így azt mondani, hogy én nem vagyok ám homofób, de ehhez-ahhoz azért ne legyen az LMBT embereknek joga, mert akkor bántani fogják őket. Tehát én csak meg akarom védeni őket (ahh, szép paternalista gesztus, miközben az én jogaim csorbítatlanok); mellesleg én azért élhetek az összes jogommal és ezt élvezem; és hát azért sem teszek semmit, hogy a homofóbia most leírt állapota változzon... Mert a leírás ebben az esetben = előírás.

A csend meg = halál.

A pragmatikus nagycsaládos

Az Inter Alia szerzői közül többen is jelen voltunk az LMBT fesztivál ma esti beszélgetésén, ahol az LMBT emberek örökbefogadása, gyerekvállalása és reprodukciós jogaik volt a téma. Remélem, hogy a többiek írnak rendes beszámolót, amint aludtak egyet az élményre, én azonban még így melegében szeretném megosztani veletek a legérdekesebb tapasztalatomat.

A Nagycsaládosok Országos Egyesületének jelen lévő képviselője nagyon meglepett azzal, hogy akár a jelenlegi, akár a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvényekből hiányolt valaki egy lehetőséget, vagy életszerű jogszabályt, mindig az volt a végső érve, hogy "azt meg lehet oldani". És részletesen elmondta, hogy milyen trükkökkel lehet kijátszani a hatályos törvényeket. Döbbenet.
A résztvevők közül ugyan többen is kifejtették, hogy tisztában vannak a kiskapuk létével, de azt gondolják, hogy

1. érdemes volna olyan törvényeket hozni, amik a jelenleginél egyértelműbb helyzetet teremtenek
2. nem a kiskapuk keresésére kívánják fordítani az energiáikat
3. jobban örülnének, ha a gyerekeik családi jogi viszonyai nem ezeken a trükkökön múlnának.

De az első meglepetésen túljutva az tűnik a legmókásabbnak, vagy éppen a legvérlázítóbbnak, hogy pont a Nagycsaládosok Országos Egyesületének nyilatkozatai, valamint képviselőiknek a nyilvánosság előtti megnyilvánulásai szoktak az erkölcsre, (hagyományos) értékekre, általános emberi normákra, stb hivatkozni. A törvények betűjének és szellemének tisztelete és betartása is ezek közé a magasabb elvek közé tartozik, nemdebár? Komolyan aggódom, hogy ha már a konzervatív szervezetek vezetői is ilyen cinikusan nyilatkoznak a törvényekről a nyilvánosság előtt, akkor itt a világ vége.

IA olvasnivalók

Az Index beszámol a "Zsanett-ügyként" ismertté vált ügy néhány fejleményéről. (Részben annak kapcsán, hogy valakik figyelemfelhívó blogbejegyzést tettek közzé a nyomozás visszásságairól. További linkekkel.)

A múlt héten jelent meg a Washington Post külpolitikai oldalán, hogy Nagy-Britanniában és Walesben a rendőrségen bejelentett és feljegyzett nemierőszak-esetek mindössze 5,7%-a (!) zárul le azzal, hogy az elkövető büntetést kap. Az eseteknek pedig alig 10-15%-át jelentik be a rendőrségen, aminek egyik nyilvánvaló oka, hogy 20-ból 19 elkövető akkor is megússza büntetés nélkül, ha feljelentették.

***

A Népszabadság Vélemény oldalán Révész Sándor vitázik egy református lelkésszel. A református lelkész azt mondja, hogy azonos neműek ne házasodhassanak, bár a vita alapjában nem erről szól, hanem hogy hogy s mint demokratikus (vagy nem), ha az egyházak kifejtik homofób véleményüket. Ebbe én nem mennék bele, az egyházak véleménye érdekel (többé-kevésbé, mazochista perceimben persze), az, hogy mit körítenek hozzá a demokrácia lényegéről, történetesen nem. Viszont Révész Sándor válaszában van valami, amit ugyanolyan elutasítandónak tartok, mint az egyházak embereinek homofóbáját.

Íme ez a bekezdés:

A törvények ma sem tekintik a heteroszexuális és a homoszexuális kapcsolatot minden tekintetben egyenlőnek. A melegek házasságkötését a törvény (sajnos) ma még kizárja. Meleg párok gyereket sem fogadhatnak örökbe. Én ugyan arra hajlanék, hogy fogadhassanak, de elismerem, hogy ez már nem olyan kérdés, amelyben ki-ki szabadon követhetné a meggyőződését. Ez már pici, döntésképtelen polgártársakat is érint, akikért az állam felel. A törvényhozónak állást kell foglalnia: milyen súlyú hátrányt jelent - és mihez képest - az egynemű szülőpár? Ebben a vitában az egyházak már valóban joggal léphetnek föl a törvény befolyásolásának igényével (akárcsak a velük ellentétes álláspont képviselői), hiszen az örökbefogadott nem önkéntesen lenne meleg pár gyermeke. Mutatis mutandis az abortusz kérdése is hasonló.

Mhm. Szóval Révész támogatja az azonos neműek jogát a házassághoz, de racionálisként ismeri el a gyermekeket féltő homofób érvelést. Mert "az állam felel" egyes "pici, döntésképtelen polgártársakért", akik számára "hátrányt jelent" az egynemű szülőpár. Csak az a kérdés, hogy milyen súlyút.

Első kérdésem: jól értem, hogy arról van szó, hogy Révész sokakhoz hasonlóan leszűkítően
gondolkodik az örökbefogadásról, és csak azt érti alatta, amikor valakik állami gondozásban lévő gyereket fogadnak örökbe (vagyis olyan gyermeket, aki a pár egyik tagjának sem biológiai gyermeke)? Miközben a valóságban sok olyan egynemű pár van, amelyik neveli egyikük biológiai gyermekét, csakhogy a másik (nem biológiai) szülőnek nincsenek szülői jogai és kötelességei sem. Ami nem mellesleg sérti számos "pici polgártárs" jogát ahhoz, hogy mindkét szülője / gondviselője a jog szerint is az lehessen, ami, vagyis a törvény által elismert családban élhessen.

Második: tulajdonképpen mennyi értelme van annak az érvelésnek, hogy itten homofóbia van, tehát azonos nemű szülők gyerekének lenni rossz, tehát ne tegyük ezt a jog eszközeivel is lehetővé? Ez az érvelés egyrészt masszívan fenntartja a homofóbiát, amit állítása szerint Révész is problematikusnak lát; másrészt pedig még milyen fóbiák is vannak az országban, és milyen elutasítások? Kik határozzák meg, hogy mely csoportoknak "rossz", kiket utasít el "a többség", és akkor ők nevelhessenek-e gyereket? Majd az állam túlnyomórészt heteroszexuális, fehér, ép testű, legalább középosztálybeli férfi képviselői?

Na, a bennem élő pici polgártársnak biztosan nem tesz jót, ha felhúzom magam a(z elvileg jóindulatúnak szánt, ámde homofób) érvelésen,

ezért inkább arra gondolok, hogy tegnap, június 2-án volt a "Blogolj az LMBT családokért" nap, és ha le is maradtam a blogolásról, azért itt van sok-sok (angol nyelvű) link.

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.