Dámák és...

A nők testén 'szépészeti célból' végrehajtott plasztikai sebészet az élet, a világmindenség meg minden típusú kérdés: olyan nagy és nyomasztó, hogy én, a kicsi, türelmetlen és igen elfoglalt blogger sosem írnék róla.

De egy rövid hírt és annak releváns hullámait azért megosztok veletek, kedves olvasók. Visszafelé kezdem.

Megjelent a feministing.com oldalon, hogy egy magyar cég szépségversenyt rendez olyan nőknek, akik plasztikai sebészeti beavatkozáson estek át. Ha jól tudjuk (Juli barátnőm és én), akkor ez az első eset, hogy a mi hazánkról megemlékezett a Feministing. Hmmm.

A Feministing linkje egy kanadai oldalra vezet, ahol nagyon rendes kis összefoglalót írtak a versenykiírásról a Reuters nyomán: a szerző magyar, és interjút készített a szépségverseny sajtósával, érdemes elolvasni.

És máris itt vagyunk a forrásnál: az eredeti felhívás és a verseny honlapja.

Két apró, mókás részlet, bennük a tenger ígérete:

a harminc évnél idősebb plasztikai sebészeti beavatkozáson átesett nők a "dáma" kategóriában nevezhetnek

az egyik zsűritag az a Szily Nóra, aki néhány éve a Dove valódi szépség (vagy valódi nők?) kampányának egyik arca volt.

Agresszió, nők

A Feministingen nemrég megjelent egy kis írás a nők/lányok közötti agresszióról. A bejegyzés szerzője éppen egy előadásra készült erről a témáról és a nők/lányok testképéről. A készülődés közben pedig az jutott az eszébe, hogy mennyi keserű percet szerzett neki mások kritikája középiskolás korában, és mennyi keserű percet szerzett nyilván ő is másoknak. A barátaival rendszeresen leültek, és elhatározták, hogy igazat mondanak egymásnak, de keményen. És ilyenekkel álltak elő: "Tom azt mondta, hogy ronda cuccokban jársz. Gondoltam, jobb, ha tudod." Vagy: "Nem áll jól neked ez a frizura. Már akkor akartam mondani, amikor először láttam, de nem akartalak megbántani." Vagy: "Dani nem akar már veled járni. Engem szeret."

Mindezt azért írja, hogy felhívja a figyelmet egy könyvre (Rachel Simmons könyvére), amit igen jónak tart. A könyv a lányok közötti agresszióról szól, no meg annak alapvető okairól. Megvilágítja, hogy a nők hogyan kritizálják és idegenítik el egymást (és persze magukat), és hogyan nem tisztelik a másikat (és persze magukat).

A könyv sokakat elgondolkodtatott. A blogszerző szerint immár ki lehet mondani nyilvánosan is, hogy a nők/lányok képesek az agresszióra. De arra nem sok megoldás született még, hogy mit is kezdhetünk ezzel az új területtel, a kapcsolatokon belüli agresszióval (rejtett lelki bántalmazással). Hogyan lehet ezen változtatni? A könyv szerzője létrehozott egy tábort a dolog tudatosítására.

Végezetül pedig azt a kérdést teszi fel a blogszerző az olvasóknak, hogy ők mit gondolnak: miért van az, hogy a kamaszlányok és a felnőtt nők versengenek, leszólják egymást, rombolva a másik önértékelését (= passzív agresszív manipuláció). És hogyan lehet ezt megállítani?

Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy az igaz, hogy erről érdemes gondolkodni, de van az a zavaró mítosz, mely szerint a férfiak nem agresszívak egymással, hanem kifejezetten bajtársiasak, míg a nők ugye passzív-agresszívan marják egymást (pl. munkahelyeken). Hát nem tudom. Én úgy látom, hogy a férfiak is keményen versengenek, vagyis nem látom a különbséget. Inkább azt gondolom, hogy már maga a kérdésfelvetés zavaró sztereotípiákat vonszol magával. Viszont: az biztos, hogy mindenkinek érdemes elgondolkodnia, mikor és miért (passzív-)agresszív másokkal, és hogyan oldhatná meg a saját problémáit, hogy ne legyen az.

De ha már választ keresünk a kérdésre, belevágok:

1. A férfiak versengése talán azért tűnik fel kevésbé, mert jobban meghatározza a viselkedésüket az előzetes tudásuk hierarchikus viszonyaikról. Lehet tudni, ki a vezér és ki nem az, kinek van több ebből-abból, ki az erősebb és nemtommibb, és ki dolgozik jobb beosztásban / ki focizik jobban. Így nem manifesztálódnak annyira a kis bajvívásaik.

2. Az elnyomottak általában irigyek egymás sikereire. Akit frusztrál, hogy csak a szépségével "győzhet", lehet "sikeres", vagy aki a neme miatt nem lehet sikeres, az leszólja a köreibe tartozókat, merő frusztrációból.

Ez a kettő jutott most az eszembe. Majd elolvasom az idézett Feministing-bejegyzéshez írt kommentárokat is, de közben megkérdezem, ti, olvasók, mit gondoltok erről a kérdésről?

IA olvasnivalók

Egy cikk az Origón a meleg munkavállalókról és a munkahelyi előbújás nehézségeiről Magyarországon. Érdemes elolvasni ezt a régebbi írást is.

Október 4., felvonulás: civil szervezetek "visszafoglalják" az Andrássy utat.

Meleg jogvédők tartanak az Alkotmánybíróság döntésétől a KDNP beadványának ügyében -- ez azt célozza, hogy januárban ne léphessen életbe a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló törvény (és itt olvasható). Kérdés: vajon az AB meglépi, hogy elveti az elfogadott törvényt?

Az Európai Parlament képviselői kedden elfogadták egy jelentés szövegét, amely arra szólítja fel a tagállamokat, hogy figyeljenek jobban a nemi sztereotípiákat alkalmazó reklámokra: egyrészt ne legyenek degradáló, szexista reklámok, másrészt ne állandóan a "hagyományos" nemi szerepeket sulykolják. Cikk a Spiegel International oldalán.

Közeleg a 4. szegedi gender-konferencia:
2008. szeptember 19-20.: A nő és a test/iség
Program, résztvevők, az előadások rövid összefoglalói, információk a korábbi három konferenciáról

Négy amerikai feminista könyv

Igen, ilyen sok feministaságot olvastam idén tavasszal. Kettőt bloggerek írtak, akiknek az írásait amúgy is naponta olvasom, kettőt pedig valahol találtam, mármint ajánlót róluk, és nosza mindet megrendeltem az Amazonról, hogy lássam, miket írnak abban a nagyvilágban, ami nem itt van.

Jessica Valenti (Feministing) könyvének címe: Full Frontal Feminism: A Young Woman’s Guide to Why Feminism Matters (Seal Press, 2007). JV elsősorban fiataloknak, tizenéves lányoknak ír meggyőző- és okítóanyagot a feminizmusról. Az első része kifejezetten arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy nevezze feministának magát, mert az f-betűs szó cool is tud lenni, nem kell elfogadni az összes rávetített sztereotípiát. Aztán következik egy fejezet a szexualitásról; a populáris kultúra nőképéről; a nők elleni szexuális erőszakról és a vele való fenyegetésről (jaj, erről egy ma olvasott cikk jut az eszembe); a reproduktív jogokról; a szépségkultuszról; és minden fejezet szépen végigtárgyal egy sor sztereotípiát, közkeletű nőket degradáló érvelést, kulturális nyomasztást. Aztán még kiutakat és olvasmányokat ajánl, mindezt a tőle megszokott „pörgősséggel”.

Amanda Marcotte: It’s a Jungle Out There: The Feminist Survival Guide to Politically Inhospitable Environments (Seal Press, 2007). AM szarkasztikus humora mindig jó olvasmány, blogjában, a Pandagonban is. A könyv pedig hasznos kis útikalauz, hiszen melyik feminista nem „barátságtalan” környezetben él? AM pompásan kifigurázza a nőkről / feministákról szóló sztereotípiákat, és vicces tanácsokat ad a kiforgatásukra. Meg olvasni- és hallgatnivalókat is javasol. Amint elolvastam a könyvet, megtudtam, mekkora viták zajlanak AM írásaival kapcsolatban mostanában. Ez a Wikipedia-szócikk röviden összefoglalja (a két utolsó cím alatt) a történteket. Én is röviden összefoglalom: AM először is írt egy cikket a bevándorló nők helyzetéről és a rasszizmusról. Mivel ő magam erről a témáról korábban nem írt, viszont többször is írt róla, hogy olvassa egy másik blogger írásait, aki egyrészt ezzel a témával foglalkozik, másrészt fekete (most nem tudok jobb szót, persze ez nem pontos, woman of color), többen felvetették, hogy milyen fura, hogy nem idéz senkit, és különben is: hogyan megy ez a fajta kisajátítás, hogy a feminista fórumokon is többnyire fehér nők írnak valamiről szakértőként, akkor is, ha nem alapos ismerői a területnek, és kiszorulnak a nemfehér nők. Ez az érvelés pedig bizony megállja a helyét. Még ha az nem is igaz, hogy AM plagiarizált volna, azért az nyilvánvaló, hogy milyen presztízsek forognak a publikálásban, és hogy mennyivel erősebb a fehér nők hangja. De lett ennél még rosszabb is: AM könyvének illusztrációi egy mindenkit leverő fehér nőt ábrázolnak egy régi képregényből, csakhogy a mindenki általában fekete bennszülötteket jelent (a fejezetek elején levő rajzokon). Itt olvasható erről egy írás. AM azóta bocsánatot kért, és azt írja, hogy izgatott kezdő szerzőként egyszerűen meg sem nézte alaposabban az illusztrációkat, de valószínűbb, hogy inkább csak elsiklott rasszista implikációik fölött, mint olyan sokan, akik pedig persze kifejezetten rasszizmus-ellenesek – de hát így működik a kultúránk és benne mi, nem tudatosított presztízsekkel és egyéb tudattalanságokkal.

Choice: True Stories of Birth, Contraception, Infertility, Adoption, Single Parenthood and Abortion. Szerk. Karen E. Bender és Nina de Gramont (MacAdam/Cage, 2007). Ahogyan a címe is mondja, ezek az esszék önéletrajzi beszámolók a gyerekvállalásról vagy nemvállalásról, meg a szülőség sokféle formájáról. Az érdekes, hogy mennyiféle élethelyzet és megoldás és stratégia létezik a gyerekvállalással kapcsolatban, és nők önelbeszéléseit is szeretem olvasni, de a kötet nem hagyott túl sok nyomot bennem. Jó lenne magyar nőktől olvasni valami hasonlót.

Trappings: Stories of Women, Power and Clothing. Szerk. Tiffany Ludwig és Renee Piechocki (Rutgers University Press, 2007). A könyv szerkesztői beutazták az USÁ-t, és mindenhol megkértek egy-egy nőt (ismerősüket vagy annak az ismerősét), hogy hívjon meg egy tucat nőt az ismerősei/barátai közül. No és mindegyik nő olyan ruhában jöjjön, amiről úgy érzi, hogy ő abban a legerősebb. Azután pedig álljon ki a többiek elé, és mondja el, miért ezeket a ruhákat választotta, mit jelentenek neki, és mit jelent számára az erő/hatalom. A könyvben válogatást közölnek az interjúkból, gyakorlatilag szó szerint kölik őket, és fényképeket is láthatunk az interjúalanyokról. Tanulság: a nők elképesztően sokfélék, a téma nagyon érdekes (hogy mennyi politikai, kulturális, osztály-, etnikai, gender- stb. utalás és identitás és leplezés van a ruhaválasztásunkban), és itt meg lehet tudni többet is a projektről.