Interalia

Sarah Schulman: Ties That Bind. Familial Homophobia and Its Consequences
The New Press, 2009

Vagyis: Szorító kötelékek. A családon belüli homofóbia és következményei

Sarah Schulmanról nem könnyű írni. Regényeit olvastam régen, már nem igazán emlékszem rájuk, csak arra az érzésemre, hogy ha a szerző nem lenne ennyire meggyőződve arról, hogy ő jó író, ha nem lenne minden író-figurája olyan hihetetlenül egocentrikus, akkor szerintem jobb író lenne.

Ez a könyve nagyon jó kis összefoglalás. Alapmű lehetne egy kevéssé elemzett jelenségről – csak megint zavaróan benne van Sarah Schulman hatalmas egója: jelentős részét teszi ki egy régebbi kapcsolatából magával hordozott sértettsége (jól odamondogat a galád nőnek, aki elhagyta őt) és a panaszai, hogy a színházak nem játsszák az ő leszbikus drámáit (ami csak viszonylag laza szálakkal kapcsolódik a témához). Abban persze nyilvánvalóan igaza van, hogy a színházak nem akarnak leszbikus darabokat műsorra tűzni. De abban nem biztosan van igaza, hogy az ő darabjai nagyon jók, mert szerintem a regényeivel is vannak gondok.

Node igyekszem félretenni a könyvnek ezeket a néhol kicsit irritáló (too much, too much ego) részeit, és csak a témára koncentrálni, amiről nagyon is jó, hogy írt, és jót írt: a családon belül megtapasztalt homofóbiára.

Van-e egy meleg is, aki nem tapasztalt ilyet, semmilyen rokonától, semmilyen kontextusban? Akit tényleg egyenlőként kezelnek a családjában, párostul, aki lazán beszélhet a szülei, testvérei, családja körében életének minden aspektusáról, amiről mások is beszélnek (barátok, párkapcsolatok), vagy akár a homofóbiáról a társadalomban, a politikában? Talán van ilyen. Én mindenesetre elég sok meleget ismerek, de olyannal még nem találkoztam, akit teljesen és simán egyenlőnek tekint a családja. Olyanokkal viszont sokkal, akikkel életük egy szakaszában nem álltak szóba, akik nem mehetnek családi rendezvényekre (sőt, szimplán haza) a párjukkal, akiket nem tekintenek egyenlőnek, akik úgy tesznek, mintha minden rendben volna, de az őket érintő közéleti témák nem kerülhetnek szóba, akiket senki a családjukból nem hívott fel, hogy na, akkor most már van bejegyzett élettársi kapcsolat, örülünk mi is, vagy: ott voltatok a szétvert, megtámadott meneten, nem esett bajotok?

Szóval van egy elképesztően elterjedt probléma, amiről minden meleg tud, sőt, amit minden meleg a saját bőrén tapasztal, és gyakran meg is oszt másokkal (beszédtéma: téged elfogadnak a szüleid? igen, a párodat is meghívják? először kiatagadtak? nem fogadják el gyerekeiteket unokaként? elfogadják, de csak azért, mert nincs másik unoka?), de nem sok nyilvános tárgyalása van.

És akkor itt van ez a könyv, ami éppen ezt teszi.

A szerintem legfontosabb tételei:

BEVEZETŐ

Elterjedt hamis vádak, amelyeknek az a célja, hogy fenntartsák a melegek alárendeltségét:

- a homoszexualitás valamiképpen rossz, és alsóbbrendű a heteroszexualitáshoz képest;
- a melegeket távol kell tartani a gyerekektől;
- a melegek egy speciális érdekvédő csoportot alkotnak, míg a heteroszexuálisok objektívak és semlegetesek;
- a melegek érzései nem olyan fontosak, mint a heteroszexuálisoké (kulturális reperezentációk, illetve hiányuk);
- a melegeknek bizonyítaniuk kell, hogy méltók a heteroszexuálisok által adottnak vett privilégiumokra;
- a társadalmi változás és az egyenlő jogok megszerzése egyedül a melegek felelőssége.

„AZ ELNYOMOTTAK MINDIG A LEGROSSZABBAT HISZIK MAGUKRÓL”

A homofóbia eszköze: az elkerülés. A csend. Amikor a melegek nem beszélhetnek az életük jelentős részéről, a kapcsolatukról, az őket érintő témákról, mert ezt követeli meg tőlük a családjuk. És a család bánásmódjába senki nem fog beavatkozni: a meleg személy gyakran egyedül van, és senki nem néz oda, ahogyan általában senki nem néz oda arra, hogy mi történik a családban. Hiszen az „magánügy”. Csakhogy ez az ügy aztán éppen így működik az egész társadalomban is.

Schulman később felveti, hogy a családi homofóbia elemzésének hasznos modellje lehet az, ami a szexuális erőszakkal történt, illetve a családon belüli erőszakkal. Egyrészt hatásos kampányok zajlottak, hogy ezeket a témákat a nyilvánosság és a döntéshozók ne a privát szféra részeinek tekintsék, másrészt hogy ne az áldozatokat hibáztató attitűd érvényesüljön.

A család gyakran nem beszél a meleg családtag melegségéről. Körülírja. Szégyennek tekinti. Nem tematizálja, hogy homofób nézeteket valló pártot vagy politikust támogat. És az, hogy a heteroszexuálisok mindezen nem gondolkodnak, mert nem is kell elgondolkodniuk, az egyik privilégiumuk. A melegek elemzik, hogy hogyan működik a homofóbia illetve a heteroszexizmus. A heterók nem.

Aki pedig többször beszél a melegségéről, illetve felhozza témaként a kirekesztést, azt jobban büntetik. Azt tényleg büntetik, általában kizárják a családból. Azt mondják rá, hogy túlságosan militáns, aktivista, túl sokat abajgat mindenkit ezzel a témával. Ne szerepeljen, ne beszéljen róla. Így jobb lesz – nekik. (Ezt gyakran melegek is mondják.)

Holott a homofóbia az, ami patologikus. Ez tesz tönkre családi kapcsolatokat.

KULTURÁLIS KRÍZIS, NEM SZEMÉLYES PROBLÉMA

A társadalom: családok kollektív interakcióinak hálózata.

Erre a témára szakosodott csoportok, szervezetek, stratégiák (publikációk, beszélgetések, tévéműsorok) kellenének, mert a család annyira központi része mindenki életének, és ez a téma ugyanolyan fontos, mint mondjuk a munkahelyi diszkrimináció elleni küzdelem.

Önmagában homofób nézőpontban gyökerezik az a kérdésfeltevés, hogy mi a homoszexualitás eredete. Amíg fontosabb a homoszexualitás eredetét vizsgálni, mint a heteroszexualitásét, addig nincs egyenlőség. A homofóbia eredete az, amit vizsgálni érdemes – és a megoldások a megszüntetésére.

A HOMOFÓBIA ÉLVEZETE (HOMOPHOBIA AS A PLEASURE SYSTEM)

A heteroszexuális szupremácia rendszere láthatatlan és domináns, mindent áthat. Hajlamosak vagyunk mentegetni a szüleinket, rokonainkat. Vagy mindenkit. Ennek egyik jele, hogy sok meleg meggyőződése: ha többet tudnak rólunk, tágul a látókörük – azért viselkednek így, mert nincs elég informácójuk arról, hogy milyenek vagyunk. A dolog viszont ennél rendszerszerűbb, áthatóbb. A homofóbia nem változott olyan sokat, mint sokan hinni szeretnék. (Ez nem tudom, hogyan mérhető...) És a homofóbok nem félnek (vagyis nem jó kifejezés a fóbia), hanem élvezik a hatalmukat. A homofóbia nem fóbia, hanem élvezet, az élvezet rendszere.

Alapvetően bizonyos emberek / családtagok számára előnyös, hogy így ők a (felül)értékelt normalitás pozíciójába kerülnek. Ne szépítsük: ha a nők érdemeikhez méltó teret nyernek, azzal középszerű férfiak teret veszítenek. Így van ez ebben az esetben is. Ha van a családban meleg, akit leszólhatnak, akin kiakadhatnak, a családon belül a heteroszexuálisok ebből az egyetlen okból magasabb posztra kerülhetnek, mint egyébként kerülnének. Ez növeli a kényelem- és szeretet-érzésüket. A homofóbia bizonyos mértékben mindig tudatos is. Tudatos stratégia, döntések, választások sorozata. Az etikus viselkedés is mindig választási lehetőség.

A TERAPEUTÁK MEG NEM ÉRTÉSE

Akárhány terapeutához fordult is a családja homofóbiája miatt Schulman, gyakorlatilag mind azt mondta, hogy hagyja el a családját, hozza létre a saját meleg családját. Ez az elsődleges stratégia, amit minden melegnek ajánlanak. Csakhogy ettől a homofób család nem változik, és ők lesznek a nyertesek, a családból kitaszított pedig a vesztes.

Megdöbbentő egyébként, hogy hány családtagját sikerült Schulmannak rávennie, hogy menjenek el vele a terapeutáihoz. Igaz, ott annyi történt, hogy kiadták maugukból a kifogásaikat, a terapeuta nem nagyon mondott semmit, azután pedig már nem akartak járni... Az valóban fontos szempont, hogy Schulman szerint például az apja boldogabb lett volna, ha elfogadja őt (megbecsüli a lánya aktivizmusát, írásait, munkáját) – melyik szülő ne volna boldogabb, ha a gyerekére büszke lenne, és nem szégyellné? Kíváncsi lettem, hogy nálunk, itt Magyarországon hogyan megy ez. Vajon van terapeuta, aki együtt beszélget meleg gyerekekkel és a szüleikkel? És a melegséget mint problémát tárgyalja, vagy a gyerek értékességére irányítja a figyelmet?

AZT TESSZÜK A SZERETTEINKKEL, AMIT MÁSOK VELÜNK TETTEK

Schulman egyik fő tézise, hogy akiket megaláznak és megfosztanak a jogaiktól, azok maguk is könnyen internalizálják ezt az attitűdöt, és nincsenek tekintettel mások érzéseire és jogaira. Nagyon szomorú olyan esetekről olvasni, amikor gyermekeiket éveken át együtt nevelő anyapárok elválnak, és a biológiai szülő kizárja a gyerek(ek) életéből a nem biológiai szülőt: pusztán arra hivatkozik a bíróság előtt, hogy a másik jogilag soha nem volt szülő. Mivel a jog nem ismeri el őket családként, ő maga is azt mondja, hogy soha nem alkottak családot, csak azért, mert így neki kényelmesebb. Schulman interjút készített Kate Kendell-lel, egy amerikai jogvédővel, és arra jutottak, hogy ezekben az esetekben a barátok, a leszbikus közösség részéről az volna az etikus, ha nem támogatnák az ilyen viselkedést. Igaz, azután Schulman számonkérően megkérdezi, hogy akkor a szülők vagy más családtagok homofóbiája esetén is fel kellene lépniük a barátoknak, ugye, és erre Kendell nem nagyon tud mit mondani, viszont Schulmannak nem is kell... De a nem túl reális elképzelésektől függetlenül ( az emberek nem szokták megrohamozni mások szüleit, hogy ugyan már, változtassanak a nézeteiken...) az igaz, hogy több közlemény, kiadvány, beszélgetés szólhatna a családon belüli homofóbiáról és az internalizált homofóbiáról is.

Schulman elemzi azt az igen hatásos elnyomó taktikát is, hogy ha valaki szóba hozza a melegségét illetve a homofóbiát, azt erőszakosnak bélyegzik. Ez éppen így működött a rasszizmus vagy a nők szavazati joga kapcsán is: az egyenlőségért küzdők azok, akik „megtámadják a társadalom morális szövetét”, a családot...

Szóval ezek vannak. Rettenetesen sokan hiszik azt, hogy a melegek nem igazán emberek. Nem annyira azok. Nem annyira, hogy mondjuk házasodhassanak, gyereket nevelhessenek, egyszerűen egyenlők legyenek a heteroszexuálisokkal.

Ettől függetlenül Schulman nem szereti a házasságot (sok kiüresedett kapcsolatot lát – de hát ez általánosítás, mindenki sokat lát, meg vannak jól működők is); többször utal rá, hogy a melegek megfelelési kényszerből, normálisságuk bizonyítására vállalnak gyereket (ez a legrosszabb homofób érveléseknek is gyakran része). Szóval egocentrikussága és általánosításai miatt vannak ilyen vakfoltjai, de hát ezzel kezdtem. És inkább azt értékelem, ami jó benne.

*****

A végén, amikor a művei fogadtatásáról ír, kicsit fárasztó, de vannak jó meglátásai. Hogy bár szerinte az ő stílusa Paul Austeréhez vagy Philip Rothéhoz áll közel, mégis kizárólag más leszbikusokkal hasonlítják össze. És hogy míg a britek egyszerűen íróként foglalkoznak történetesen leszbikus írókkal (Wintersonnal, Sarah Waters-szel), erre az amerikaiak képtelenek.

*****

A könyv utolsó mondatai szépek:
* Spirituális szempontból jobb volna megmondani az igazat a homofóbia fenntartóinak.
* Spirituális szempontból jobb volna nekik is – esélyt kapnának, hogy jobb legyen az életük.